Dél-Kínában hagyományosan sokkal kisebb volt a mandzsu eredetű dinasztia támogatottsága, mint északon. Természetesen minél közelebb volt egy hely Mandzsúriához, annál dinasztiahűbb volt. A XIX. század felkelései ezért a központtól távolabb törtek ki. Legismertebb ezek közül a Taiping-felkelés (1850-1864). Annak a farvizén azonban volt egy másik felkelés is, a Nian-féle, avagy a Nianjun.

A felkelésnek világosan kormány- és Qing-ellenes éle lett, de a kitörésében inkább sok más ok játszott fontos szerepet, nem a mandzsu dinasztia elleni gyűlölet. A Nian-felkelés a Jangce és a Huai folyók közti területet érintette elsősorban. 1851 óta voltak itt egymástól elszigetelt megmozdulások, amelyek 1853-ban egyesítették erőiket, amikor a Taiping-felkelés már meglehetősen kimerítette a Qing-dinasztiát.

A felkelők gerillataktikát és gyors lovastámadásokat alkalmaztak, de, ellentétben a Taiping-felkeléssel, hiányzott belőlük az igazi átütő erő, az erős központi akarat, valamint a határozott ideológiai háttér is. Ha a felkelés megindulásának (kirobbanásról ugyanis túlzás lenne beszélni) okait keressük, meg is kapjuk a választ, miért volt ez így. A XIX. század folyamán egymást érték a természeti csapások Kínának legtöbb részén, így a Nian-felkelés érintette területeken is: árvíz, aszály, sáskajárás volt szinte minden évben, ezek következtében pedig érkezett az éhínség. Ennyi minden már egymagában is elég lett volna a felkeléshez, de volt még egy különös oka a kirobbanásának. A parasztok az éhínség miatt kezdték elpusztítani "improduktív" lánygyermekeiket, hiszen minden éhes szájat nem tudtak betömni, próbálták tehát csökkenteni az éhes gyomrok számát. Ez olyannyira sikerült is, hogy a férfi-nő arány 129-100 lett a szóban forgó területen a XIX. század átlagában.

A feleség, és ennek következtében család nélkül maradtak (egyes számítások szerint a helyi férfiak negyede volt ilyen) aztán kétségbeesésükben bandákba verődtek, és rablásból tartották el magukat. Ugyanakkor az ilyen család nélkül maradtak voltak a helyi rendfenntartó erők utánpótlási bázisai is. Sokszor csak a szerencse döntötte el, hogy kiből lesz rabló, kiből pedig pandúr.

Azonban a rablók sem rablással kezdték, hanem leginkább sócsempészettel, lévén akkoriban hatalmas adóteher a sókereskedelmen. Később a sócsempészek áttértek a szintén jól jövedelmező rablásra, és ha történetesen nő volt a zsákmány, persze az sem volt baj. Kisebb, független csoportokból álltak a rablók, és ekkor még egyszerűen csak élni, megélni, és jobban élni akartak, nem pedig dinasztiát dönteni. Később azonban, amikor megszerveződtek, ez a gondolat is megszületett. És habár a felkelés tetőpontján 100 ezer körüli lehetett a Nian-seregben levők száma, a jóval erősebb, nagyobb tömegeket megmozgató Taiping-felkelésnek is beletört a bicskája a dinasztiába.

A Nian-felkelés vezetője is egy sócsempész volt, 1852-ben választotta meg 18 Nian-főnök a legfőbb főnökké Zhang Luoxingot. Az ő sorsa nemcsak a sócsempészet szempontjából jelkép értékű. Korábban ugyanis egy helyi milícia is tagjai közé választotta, és mint láttuk, ez a karrierváltás nem köpönyegforgatást jelentett akkoriban, hanem inkább kilátástalanságot. Zhang Luoxing szervezte egyébként a Nian-katonákat 5, egyenként 20 ezer fős zászlóaljba.

A már említett Nianjun nevet 1855-ben, az Anhui tartomány Zhi Heji megyéjében szervezett gyűlésükön vették fel, és ekkor mondták ki azt is, hogy céljuk a Qing-dinasztia trónfosztása. Hebei, Henan, Shandong, Jiangsu és Anhui tartományban voltak a leginkább aktívak. 1862-ben Anhui tartomány kormányzója azt jelentette a központi kormányzatnak, hogy legalább kétezer erősségük, például megerősített falujuk volt a Nian-felkelőknek, mindegyikben 1-3 ezer körüli lakossal, akiknek többsége potenciális harcosnak számított. Számítások szerint 2-6 millió közötti embernek parancsoltak fénykoruk idején. Ez már megengedhetetlen volt a Qing-kormányzat számára is, és a Taiping-felkelés leverése után sort kerítettek a Nian-felkelés felszámolására is, 1868 augusztusában szenvedett véglegesen vereséget az akkor már a levert Taiping-felkelés csapataival is kiegészült Nian-sereg.

Érdekes, hogy a másik oldalon pedig a Taiping-felkelést leverő tábornokok harcoltak. Habár korábban már egy mandzsu származású tábornok, Senggelinqin legyőzte a Nian-sereget, sőt, vezetőjüket, Zhang Luoxingot is megölte, később azonban maga is elesett. Ekkor jöttek a Taiping-felkelés ellen győzedelmes tábornokok: Zeng Guofan, Li Hongchang és Zuo Zongtang. Főleg ez utóbbi tábornok volt nevezetes, és nem csak azért, mert ételt is neveztek el róla. Az uralkodó ellenségeivel szembeni kegyetlensége volt közmondásos. A Nian-felkelés 1868-ban elfogott vezetőire például az akkori kínai törvények által engedélyezett legkegyetlenebb halálnemet, az "1000 vágás halálá"-t rótta ki.