Kína nemzeti operájának, sőt nemzeti kincsének is nevezik, és nem méltatlanul. A pekingi opera nagy népszerűségnek örvend a kínai színházba járók között, de a külföldiek közül is egyre többen hallottak már róla, illetve a legtöbben a pekingi operát hiszik a kínai klasszikus színháznak. Vannak azonban már külföldiek, akik nem esnek ebbe a hibába, mi több, nem is csak az egzotizmus szintjén érdekli őket a pekingi opera, hanem egyre többen valódi hívei lesznek köztük, a nem kínaiak között is. Ők nézni, hallgatni, érteni, egyszóval élvezni is akarják, sőt tudják ezt a sajátosan kínai műfajt. Hogy valóban műélvezet legyen az operaelőadás, az a legkevesebb, hogy legalább alapszinten tisztában vagyunk a műfaj mibenlétével. Kezdjük mindjárt keletkezésének történetével.

A pekingi opera története 1790-re nyúlik vissza, amikor Anhui tartományból négy helybéli társulat felkerekedett és Pekingbe jött előadást tartani a Qing-udvarba. Az általuk játszott műfajnak „huidiao opera" volt a neve, egyike volt a számos helyi dramatikus játéknak. A Qing-udvarba természetesen a legjobb négy társulat érkezett Anhuiból, hiszen császári parancs hívta őket oda, mégpedig az akkori uralkodó, a történelmi érdemei miatt is az egyik legnagyobb kínai császárok közé tartozó Qianlong császár 80. születésnapja megünneplésére. A bemutatkozás olyannyira jól sikerült, hogy a társulatok már vissza sem tértek Anhuiba. A társulatok, no és a „huidiao opera" közös sikere volt ez. Ez a Pekingben új stílus pompás egyszerűségével hamar belopta magát a fővárosiak szívébe annak ellenére, hogy Pekingben természetesen már akkor is volt opera, ennek „jingqiang opera" volt a neve, és jóval szofisztikáltabb volt az Anhuiból érkezettnél, szövegét művészek írták, viszont az előadása jóval kevésbé volt látványos mint a vidéki truppoké.

A császár születésnapi ünnepségsorozata után következtek a dolgos hétköznapok. A társulatok az elkövetkező 50 esztendőben a jól ismert mondást követve, tudniillik hogy mindenben meg kell változnunk, hogy ugyanazok maradhassunk, a magukkal hozott operából, a Pekingben addig létező jingqiangból, továbbá a Jiangsu tartománybeli „kunqiang operából", Shaanxi tartomány helyi nevezetességéből, a „qinqiang operából", valamint más helyi kisebb operából addig nem létező egyedi stílust alakítottak ki.

Nem volt ez természetesen tudatosan tervezett műfajteremtés. Sokkal természetesebben működött ez annál. A történelmi feljegyzésekből tudjuk például, hogy az Anhuiból érkezett négy társulat utódai 1828-tól kezdve közös előadásokat kezdtek tartani a Hubei tartományból érkezett helyi társulatokkal. Ezt nem lehetett másképpen megoldani, csak ha ezek a társulatok tanultak egymástól, ellesték egymás mozdulatait, fogásait, stílusát, legfőképp pedig éneklési technikáját. A pekingi dialektus mintegy kovászként aztán kiérlelte az új művészeti stílust röpke fél évszázad alatt. Xianfeng császár idejére, az 1850-es évekre teszik a mai értelemben vett pekingi opera megszületését.

Az operát Európában is átfogó műveszeti ágnak tartják, még fokozottabban érvényes ez a pekingi operára, nem is vitás, hogy ez az igazi gesamtkunstwerk, hiszen a konyhaművészet kivételével (no persze a nézői falatozhatnak az előadás alatt) megtalálható benne szinte valamennyi művészet: a tradicionális kínai zene, költészet, éneklés, recitáció, táncművészet, akrobatika, harcművészet, hogy csak a fontosabbakat említsük. Mindez egyetlen műfajjá ötvözve, amelyből a mesterkéltségnek még a nyoma is hiányzik. Summa summarum, még a fluxusművészet híveinek sem lehet semmi kifogásuk a pekingi opera ellen.

Ezek után mégis azt kell mondanunk, hogy a pekingi opera szülőföldjének, az imént elmondottak fényében nem is csodálható, Anhui tartomány Xipi területét, illetve Hubei tartomány Erhuang területét tartják. A pekingi operában énekelt legfőbb dallamoknak ugyanis itt volt a születési helye.

A pekingi operának azonban, már csak az iméntiekből következően is, az is az egyik legfőbb jellegzetessége, hogy nem lehet leszűkíteni pusztán az éneklésre, zenére. A színészeknek az énekes képzéssel egyenrangú akrobata-, harcművészi képzésen kell átesniük hosszú éveken át. Az előadók mozdulatai ugyanis természetesen pontosan kidolgozottak, és minden mozgássor végén egy jellemző szobor pózába merevednek, tehát a föntebbi vázlatos felsorolást a pekingi operában található művészeti ágakról még nyugodtan ki lehet egészíteni a szobrászattal és a pantomimmel is. Ha figyelembe vesszük, hogy mennyi összetevőből, hatásból jött létre a pekingi opera, akkor nincs is abban semmi csodálatos, hogy csodálatosan komplex műfajjá vált Kína nemzeti operája.