Vasárnap kezdődött meg a 18. Sanghaji Nemzetközi Művészeti Fesztivál Magyar Kulturális Hete, amelynek programjában kiemelt szerepet kapott a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Közreműködésükkel mutatták be Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját Bretz Gábor (basszus) és Szántó Andrea (mezzoszoprán) főszereplésével és a Pécsi Balett A csodálatos mandarin című előadását. Hétfő este a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Muzsikás együttes adott közös koncertet a sanghaji magyar hét részeként.
Kocsis a kínai vendégszereplésre egykori évfolyamtársát, Kovács Jánost kérte fel. A Kossuth-díjas karmesterrel a főpróba szünetében beszélgettünk.
CRI: Mit jelentett Kocsis személye a zenekar és a magyar komolyzene számára?
Kovács János: Én azt mondanám, hogy Kocsis Zoltán személyisége egy univerzális jelenség és ráadásul egyedülálló. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy nem a magyar zenei élet, hanem az egyetemes zenei életnek egy nagy vesztesége, mert az Úristen olyan elképesztő zenei és egyéb adottságokkal ruházta föl, ami egyedülálló a világon.
Nagyon nagy űrt hagy maga után, mert az ő zenei jelenléte a magyar zenei életben egy mércét állított. Tehát onnantól kezdve mindenkinek illett tudnia a helyét, és ez a mérce olyan magasan volt, hogy nagyon sokakat kötelezett az átlagosnál nagyobb munkára, önképzésre, önkontrollra, és így tovább, és így tovább… Arról nem beszélve, hogy miközben, azt lehet mondani, megújította a magyar zenekari életet – mert nemcsak a nemzeti filharmonikusok életében hozott változást, hanem ez kihatott a többi magyar zenekar működésére –, jelentősen emelkedett a magyar zenekari élet színvonala. A nemzeti filharmonikusok pedig túl azon, hogy csupa tehetséges muzsikus, tehát mestere a hangszerének, hozzászoktak ahhoz, hogy megtanulják a szólamaikat, ami azelőtt nem volt ennyire jellemző. És egy olyan repertoárt sajátítottak el, ami nagyon-nagyon ritka. Tehát Kocsis Zoltán – nem tudom felsorolni az összes nagy érdemét –, de meg kell említenem, hogy előkészítette, és jelentős részben megvalósította Bartók összes műveinek a lemezfelvételét. Évente egy Richard Strauss-operát bemutatott a Művészetek Palotájában félig szcenírozva, és ezek között egészen ritkán játszott darabokat. Mind mestermű, de mindegyik irgalmatlanul nehéz, és a zenekarok teljesítőképességének a határán túl van. És mindez köszönhetően annak, hogy – mondom – olyan adottságai voltak, aminek csodájára járhat bárki.
CRI: Említette, hogy nagy űrt hagyott maga után Kocsis. Ön szerint ez az űr betölthető?
KJ: Nem! De a zenekar élete tovább zajlik majd. Nagy valószínűséggel ilyen pozíciót, amit ő betöltött, amit nálunk fő-zeneigazgatónak hívnak, ilyet nem fogunk találni. Közelébe nem jön egy olyan személyiség sem, aki ezt betölthetné. A zenekar élete nagy valószínűség szerint úgy zajlik tovább, hogy van egy menedzsment, és hívnak majd olyan nagyon jó karmestereket a zenekarhoz, akikkel a zenekar szívesen dolgozik, és akik jó hatással vannak a zenekar életére.
CRI: Milyen élmény volt Kocsissal dolgozni?
KJ: Én keveset találkoztam vele, pedig egy évfolyamra jártunk a zeneakadémián; ő nálam egy évvel fiatalabb volt. De valamilyen oknál fogva engem kedvelt, és az a tény, hogy most itt vagyok az az ő akarata volt, mert két-három héttel ezelőtt annyira romlott az állapota, hogy le kellett mondani ezt a turnét, és ő jelölt ki engem. Mindig csodálója voltam, ő pedig kedvelt valami miatt, úgyhogy igazán kapcsolatunk azért nem volt, mert ő annyira bele volt temetkezve a munkába, hogy személyes kontaktusokat nem nagyon ápolt.