Arról azonban már jóval kevesebbet hallani, hogy miért is építették a nagy falat. Nyilván a legtöbben azt válaszolnák erre a kérdésre, hogy az ellenség ellen. De kik voltak az ellenségek, mitől voltak ellenségek és milyen ellenségek voltak és meddig voltak ellenségek? Megválaszolandó kérdés sok van, ráadásul a válaszok nem is olyan egyszerűek.
A kínai kultúrát minden kínai az egyetlen igazi kultúrának tartotta. A birodalom határvidékein élő nomádokat, például az európai hunok ázsiai őseit, vagy a török, mongol és mandzsu népeket viszont barbároknak, a mohóság és a rombolás megtestesítőinek látták. A kínai történészek csaknem 2000 éven át ugyanazt ismételgetik, munkáikban amolyan toposszá vált, hogy a nomádok rendszerint kiéhezett farkasok, kapzsik, telhetetlenek, fukarok, erőszakosak, brutálisak, megbízhatatlanok.
Kereskedni csak akkor volt szabad a nomádokkal, ha lovak beszerzéséről van szó. Mert, szólt a kínai verdikt, ugyan mi is kellhetne a kínai birodalom népének a kultúrálatlan nomádoktól (nota bene a 19 század ópiumháborúit megelőző időben a nomádok helyébe már az egész világ lépett) más, mint a lovaik. A nomádok elleni harchoz ugyanis lovakra volt szükség, mégpedig olyan kitűnő, gyors, igénytelen, szívós lovakra, mint amilyenek, micsoda bosszantó véletlen, csakis maguknak a nomádoknak volt. A nagy terv tehát a császárkori Kínában az volt, hogy lovakat vesznek a nomádoktól, amely lovakat aztán maguk ellen a nomádok ellen vetnek be. Pofonegyszerű, bár még egyszerűbb lett volna felszólítani a nomádokat a tömeges öngyilkosságra. Mert persze a nomádokat sem ejtették fejre, ők is átláttak a nem túl szofisztikált cselen, ezért kemény feltételeket szabtak a lóeladásnak. Olyan keményeket, hogy sokszor háború lett a vége.
Ám amikor nem lett belőle háború, akkor sem nevezték a kínaiak „kereskedelem"-nek a nomádokkal kötött üzletet, hanem a nomádok sarca, illetve a kínaiak kegyes ajándéka volt a hivatalos megfogalmazás.
Kína egymást váltó uralkodói évszázadokon át küszködtek a nomádkérdéssel és az északi határvidék instabilitásának problémájával. A legveszélyeztetettebb hely a Sárga-folyó kanyarulatában fekvő Ordosz vidék volt.
Látszólag a kínai birodalom volt kedvezőbb helyzetben, köszönhetően hatalmas erőforrásainak és kimeríthetetlen lakosságának. Csakhogy az agrártársadalmakat, a falvakat, termőföldeket fel lehet dúlni, a nomád életformát azonban nem lehetett megsemmisíteni. A nomád hadseregek szétoszlottak, mint a füst a puszta fölött, majd újra összeálltak és visszatértek, amikor a helyzet éppen nekik kedvezett. Ráadásul a nomádok ugyan kevesebben voltak, de náluk minden férfi egyben katona is volt, míg a kínai birodalomban professzionális hadsereg volt, amely azonban értelemszerűen nem lehetett ott minden búzatáblánál.
A nomádokat tehát fegyverrel ugyan le lehetett győzni, de megsemmisíteni képtelenség volt őket. Nem maradt más hátra, mint valamilyen módszerrel megakadályozni, hogy a kínai birodalom területére lépjenek. A behatolás megakadályozása érdekében, az előzőekből következően tulajdonképpen logikusan, az i. e. 300 körül kezdtek a kínaiak falépítésbe. Csakhogy a falak nem kizárólag a nomádok ellen épültek! Az első falak a maguk agyagtégla védőgátjaikkal ugyanis a vetélkedő kínai államokat választották el egymástól, de persze bónuszként mindenki mást, így a nomádokat is elrettenthette. Ezek a falak az adott korban a világ legkidolgozottabb védelmi rendszerét alkották. Gyakran megtörtént, hogy valamelyik új és erős királyság uralkodója kisebb falakkal egészítette ki a már meglévő falrendszert. A falmaradványok számos helyen ma is nyomon követhetők. Az egyik legrégebbi falszakasz a Góbi déli részén húzódik, ott, ahol keményen ledöngölt földmagját útként használták.