Abuluoha falu kizárólag gyalogosan közelíthető meg. A keskeny, 1 méter széles hegyi ösvényen át vezető út négy órán át tart.

Nem véletlen, hogy a falu ilyen nehezen megközelíthető. A külvilág Abuluohát „leprafaluként" ismeri. A Szecsuan tartományi liangshani yi autonóm prefektúra környező falvaiban élők páriaként, vagyis a társadalomból kitaszított emberekként kezelik a leprafalu lakóit.

Abuluohában nem egészen kétszázan élnek, akik közül csupán negyven idős betegedett meg leprában. Van, akinek az ujja hiányzik, míg mások testi torzulással kénytelenek élni. A többi 160 falubeli a korábbi betegek második-harmadik generációs leszármazottja, és sohasem fertőződtek meg a betegséggel.

Ez a Kínában található 600 leprafalu egyike, amelyek többségét az 1950-60-as években hozták létre a hegyvidéki területeken.

1963-ban, Abuluoha létrejöttekor, úgy tartották, hogy a lepra gyógyíthatatlan és erősen fertőző betegség. A betegek karaténba helyezése gyakorlatilag azt jelentette, hogy a leprásokat magasan fekvő hegyvidéki területekre vagy kis szigetekre száműzték, és abban bíztak, hogy a természetes határokkal sikerül elszigetelni a betegséget. A leprások nem házasodhattak és gyereket sem szülhettek. Az időnkénti gyógyszerszállítmánytól eltekintve teljesen magukra maradtak.

Voltak, akik meghaltak, míg mások túlélték. Voltak olyanok, akik a tiltás ellenére gyermeket vállaltak. Évtizedeken át senki sem foglalkozott ezekkel a falubeliekkel, és primitív körülmények között, törvények nélkül éltek.

Az 1980-as évekre a kombinált gyógyszerek együttes alkalmazásával és a korai esetfelismeréssel gyógyíthatóvá vált a bőrt, az idegeket és a húst is károsító betegség.

Sok mítosz keringet a lepra körül, de idővel arra is fény derült, hogy nem minden fertőzött betegszik meg, és az emberek 95 százaléka eleve immunis a lepra baktériumára.

Csupán a nem kormányzati szervezeteknek, felekezeteknek és önkénteseknek köszönhető, hogy az elszigetelt leprafalvak megnyíltak a nyilvánosság számára. A helyi kormányzatok több épületet felújítottak, alapvető juttatásokat biztosítanak az idős és gyermektelen túlélőknek, utakat építettek, sőt néhány falut új helyre telepítettek át.

A természeti határok kezdenek eltűnni, de a társadalmi előítéletek felszámolása már nehezebb kérdés, olvasható a Global Times cikkében.

Az életre szóló elszigeteltség miatt a nyelv, az életmód és a gondolkodás szinte alig változott az évtizedek során, meséli egy buddhista jótékonysági szervezet igazgatója. A Zhongyuanpuji Intézet 2009 óta segíti a szecsuani leprafalvakat. Ruhákkal, fertőtlenítő szerekkel látják el a falubelieket, és megtanítják őket arra, hogyan használják ezeket.

Egy hongkongi finanszírozású nem kormányzati szervezet, a Qingfeng Fukang Lepraprojekt igazgatója, Xu Xianfeng elmondta, hogy a helyi hatóság kerek-perec kijelentette, hogy a leprások nem léphetnek a város területére.

A vezető szerint ez lassan kezd megváltozni, és a hatóságok egyre több nem kormányzati szervezetnek engedélyezik a segítségnyújtást.

A leprafalu lakóit annak ellenére is diszkriminatívan kezelik, hogy makkegészségesek.

Qianjin falu fiatalabb lakói azt mesélik, hogy a hegy túloldalán található faluban élők kerítéssel próbálják távol tartani a „leprásokat", akik így nem tudnak ott házat építeni, vagy gazdálkodni.

2008 előtt a hegy tetején éltek. A leprás betegeket 1958-tól küldték a táborba. A csúcsot az jelentette, amikor 300-an éltek a faluban.

Közülük ma már csak mintegy kilencvenen élnek. A gyermekeikkel és az unokákkal együtt körülbelül 400-an lakják a falut. A település átköltöztetése nagy ellenállásba ütközött, de az új Qianjin még így is 5 kilométerre van a legközelebbi falutól.

A település 50 éves vezetője, Jiyi Muga 13 évesen lett beteg.

Annak idején gyakran előfordult, hogy a családok magukra hagyták leprás hitvesüket, testvéreiket, sőt még gyermekeiket is, és a gyógyulást követően sem fogadták őket vissza. 1949 előtt a falubeliek még brutálisabb módon oldották meg a helyzetet: a leprásokat élve eltemették vagy felgyújtották.

A fiatalok ma sincsenek könnyebb helyzetben. A falun kívül senki sem akarja őket alkalmazni, és az írástudatlanság, valamint a nyelvi problémák miatt esélyük sincs arra, hogy munkát találjanak. Az egy főre jutó éves jövedelem nem több ezer jüannál (35 ezer forint), meséli a falu vezetője.

A leprafalvak szinte mindegyikében van már általános iskola. A családtervezési politika errefelé nem számított követendőnek, így sok családban három-négy gyermek is él.

A qianjini általános iskolának 116 tanulója és tíz tanára van, akik közül egy sem helybeli. A továbbtanulás még ma is probléma, hiszen a megyében csupán egy középiskola vesz fel diákokat a leprafaluból.

A másik gondot a házasság jelenti. A helyiek különösen ügyelnek arra, hogy ne keveredjenek leprásokkal, így a leprafalu egyébként egészséges lakói számára nem marad más, mint hogy egy másik leprafaluból vagy saját falujukból válasszanak hitvest.

feri