Tianjin területén öt nagy folyó torkollik a tengerbe, vízi közlekedése rendkívül fejlett. Már az ókorban jelentős katonai bázis és számos csata helyszíne volt. Szépszámú népességét veteránok illetve innen-onnan jött bevándorlók alkották. A katonák nyers, erőteljes modora és a bevándorlók hirtelenharagú természete Tianjin néprajzának későbbi alakulására is nagy hatással volt. A tianjiniekre mindig is jellemző volt a bandákba szerveződés, erre jó példa a vízi kereskedelemmel foglalkozó Shanxi-csoport, Guangdong-csoport vagy a Ningbo-csoport. Az azonos tevékenységi körű csoportok szintén szervezeteket alkottak, hogy védekezzenek a külső erők ellen, és megóvják saját érdekeiket. Ily módon halász-, gabonatermelő, olaj- és egyéb társaságok jöttek létre.

A csoportok és társaságok tagjai szorosan összetartottak, megtartották egymásnak tett ígéreteiket, segítették egymást, és mindig egymás javára törekedtek. A kezdetektől fogva létezett náluk a „bográcsbarát" fogalma, azaz együtt étkeztek, és testvériesen elosztották egymás közt a megkeresett pénzt – ez a legősibb formája a kölcsönös segítségnyújtásnak. Azonban a csoportok és társaságok egymás között versengtek, soha nem engedett az egyik a másiknak, ami néha annyira elfajult, hogy kisebb harcok is kialakulhattak. Az úgynevezett „csirkefogók" helyi szélhámosok, szemérmetlen banditák voltak. A „csirkefogók" egymás területe megszerzése érdekében azon kívül, hogy állandóan hadakoztak, viaskodtak, gyakran bevetették az „önfeláldozás" trükkjét is a harcban. Persze „csirkefogóból" sem akadt több egy-kettőnél, az anyagi és szellemi műveltség fejlődésétől kezdve pedig lassacskán elenyészett a jelenség, de mégiscsak a bevándorlás időszakában a csoportokba és társaságokba való szerveződés eredményeképp jött létre, sötét foltot hagyva a társadalomban.

A Qing-korban a viszonylag stabil kormányzás miatt Tianjin fokozatosan elvesztette a katonai erődítménye által meghatározott földrajzi elhelyezkedését. A helyőrség földeket tárt fel, csatornákat ástak, földműveléshez kezdtek, hogy biztosítsák a termelés alapjait, a társadalom szép lassan katonaiból mezőgazdaságivá alakult át. A kormány kihasználta a helyzetet, a katonai vezetőséget adminisztratív tevékenységgel bízta meg, iskolákat alapíttatott, támogatta a konfuciánus okatásrendszert. A reform megtette hatását, a nép is alkalmazkodott a változásokhoz, de a jó szokásuk, miszerint ha valaki bajba jut, mindenki más a segítségére siet, máig megmaradt. Kijelenthetjük, hogy itt általános jelenség, ha valaki örömét látja abban, ha segít a rászorulóknak, ha pedig valaki átveri és kihasználja a gyengébbet, akkor az nagy eséllyel közfelháborodást vált ki. Vegyük például a labdajáték-mérkőzéseket: a tianjini mindig annak drukkol, aki épp vesztésre áll. Ha pedig vásárlásnál sorbanálláskor egy fiatal srác betolakodik a sorba, az általános nemtetszést vált ki, de ha ugyanezt egy idős bácsi teszi meg, az elfogadható. Egy tianjini szavai és tettei mind jóindulatúak és barátságosak: ha valaki segít neki, akkor azt mindenképp valamilyen formában viszonozza. Mikor valakivel első alkalommal akad dolga, rendkívül segítőkészen, szívélyesen szól hozzá, megmelengetve az ember szívét. A dolog végeztével pedig még hozzáfűzi: „Ha bármiben a segítségére lehetek, csak szóljon!". Ha valaki segítségre szorul, rögtön pártjára kel, nem számít, hogy tud-e rajta segíteni vagy sem, és ha valóban nehézségekbe ütközik, csak önmagának ismeri be, nem mutatja ki. A tianjiniek a késést és az ígéretszegést főbenjáró bűnnek tartják, az ilyen embereket pedig hazugnak és sunyinak nevezik, akik saját kényükre-kedvükre mindenbe belekontárkodnak. De ebben a társadalomban mindig is voltak olyanok, akik a rendteremtés szerepét töltöttek be egy-egy vita során, őket „békítőnek" nevezték. A „békítő" általában egy magas presztízsű valaki volt, aki értett az ékesszóláshoz – problémamegoldáskor általában nem bonyolódtak bele a részletekbe, hanem amennyire csak tudták, próbálták azt leegyszerűsíteni, a lényeg az volt, hogy végül mind a két fél számára elfogadható megoldás szülessen, ugyanis gyakran mondták: „Nézz rám, oda a becsületem!". Ennél fogva a végső cél nem az igazságszolgáltatás volt, hanem hogy mind a két fél valamelyest visszanyerje tekintélyét.

1 2