Nemrég ért véget a tavaszünnep, mégpedig igencsak furcsán. No, az ünneppel természetesen nem volt semmi baj, az szép volt, jó volt, hallgatóink jókívánságai tavaszünnep előtt, alatt és után is érkeztek. A furcsa a havazás volt. Március elsején hullott a hó Pekingben! Éppen ekkor érkezett Katona Judit február 1-jén írt levele (nota bene: a február 8-án írt levelével együtt), amelyben ezt olvashatjuk: „Nálunk most szakad a hó, erősen fúj a szél, hideg van, de a lépcsőházban kivirágzott a mimóza és az egy szál korai jázmin (…) is virágot hozott. Van remény, lesz Tavasz 2010-ben is!" Pontosan erre gondoltam én is a márciusi hóesésben, a tavaszra. Illetve Kurucz Jánosra, aki Ausztráliából szintén csapadékról számolt be. De mecsoda különbség!! „A karácsonyt nagyon jól töltöttük, a nagy szárazság után megjött az eső. Ez volt a legnagyobb ajándék. Pár nap múlva minden kizöldült. A CCTV-t is látjuk, Kína egy részén is nagy a szárazság."

Ez bizony így van, erről híreinkben is szóltunk, ezért nem is panaszkodik senki a márciusi hóra, hiszen fagy már nincs, a hóból pedig víz lesz a földeken. Itt Kínában is nagyon nagy ajándék a csapadék, legyen az eső vagy hó. Ezért egy kicsit meg is lepődtem, amikor Virágh Dénesné egyik levelében (tőle is két levelet kaptunk egyszerre) ezt olvastam: „Hallom, Pekingben most nagyon meleg van. Nagyon kellemes, kicsit hűvösebb nyarat (…) kívánok". Aztán rájöttem, hogy bár Virágh Dénesné az idézett sorokat még tavaly júliusban írta, a posta szeszélye folytán csak idén március elsején kaptuk kézhez.

Viszont más ajándékot is kaptunk: Steier Alexander Sándor már több mint egy éve nem írt nekünk levelet, úgyhogy nagy öröm volt február 12-én kelt levelében olvasni, hogy „én ugyanaz az (…) Alexis maradtam, aki megbecsülöm magukat!". Kérem, maradjon is ugyanaz, és tartsa meg régi jó szokását is, írjon nekünk gyakran!

Olyan gyakran, mint ahogy azt például Dudás György, vagy ahogy ő nevezi magát, és ahogy mi is gondolunk rá: Dudás Gyurka teszi. Legutóbbi levelében az asztali naptárunkban levő fényképek láttán írta nekünk először komolyan, majd félig tréfásan: „Elkezdtem lapozgatni, és nagy meglepetésben volt részem, amikor megláttam a fényképeket. A hirtelen meghatottság jó érzéssel töltötte meg a lelkem. Boldogan nézegettem és megkíséreltem a régi képek alapján felismerni Önöket. Úgy látom, hogy többen előnyükre változtak, mert nem ismertem fel mindenkit vagy valóban újak kerültek a Szekcióba. De az is lehet, hogy csak én öregedtem, Önök pedig fiatalodtak." Ez nagyon kedves, és milyen jó is lenne fiatalodni. De sajnos „tempora mutantur", változnak az idők, és velük változunk mi is. Talán ezért írta Balczer János az alábbiakat: „Ez a naptár az első oldalon a magyar nyelvű adás tagjait mutatja (…) de Ilonát nem találom a képen". Pedig rajta vagyok a januári, sőt a decemberi fényképen is! Az előbbin ott ülök a széken, India alatt, az utóbbin pedig Liszt Ferenc mellszobrát ölelem át.

Egyébként nagyon örülök, hogy elnyerte a tetszésüket az asztali naptárunk. Katona Judit például így méltatja: „Megkaptam a gyönyörű naptárat és a folyóiratokat. Gratulálok az igényes kivitelhez." A dunaszentbenedeki Horváth István is írt a naptárról: „Köszönöm szépen, igazán örömmel fogadtam, mert így láthatom azokat a kedves, szép hölgyeket és férfi embereket, akiket a rádióban esténként hallgatok", ráadásul ő is küldött nekünk egy paksi falinaptárt. Természetesen kiakasztottuk a Szerkesztőségben.