A szájhagyomány szerint a selyemhernyók tartásának technikáját Kínában a több mint 5000 évvel ezelőtti uralkodó, a Huangdi törzsfő felesége, Yuanfei Luozu tanította az embereknek. Az archeológiai leleteknél a csontra, vagy teknősbéka páncéljára vésett írások között már megtalálható a hernyó, eperfa, selyem, szövet szó is. A Költemények Gyűjteményében, vagyis Kína történetének első versgyűjteményében van az eperlevelek leszedéséről és hernyók tartásáról szóló vers is. Ebben az áll, hogy tavasszal a szép napfényben szólnak a madarak, a leányok magas kosarakat hordozva járkálnak a sikátorokban az érett eperlevelek leszedéséhez. A vers azt bizonyítja, hogy az ókori Kínában már elsajátították a hernyók tartását, a selyemszálak készítését és a selyemszövés technikáját.
Mióta a Nyugati Han-dinasztiában Zhang Qian császári megbízott Nyugat-Ázsiába látogatott, a kínai selyemtermékek Európába is eljutottak. Akkoriban az európaiak a lágy és könnyű, fényes és puha szövet láttán a selymet nagyon értékes tárgynak tekintették, és lázasan kezdték vásárolni. A történelmi feljegyzésekben azt is rögzítették, hogy Július Caesar valaha egy kínai selyemruhában öltözve nézett meg operát, ami nagy visszhangot keltett az operaházban. Colombus felfedező útján azt mondta a tengerészeinek, hogy aki először meglátja a szárazföldet, az egy selyemruhát kap ajándékba. Hiszen hajdanában rendkívül drága volt a selyem, a római császárságban a selyemimpor miatt az államháztartásban passzívum is keletkezett. Ezt megelőzendő az akkori római uralkodók rendeletekben tiltották meg a kínai selyemruhák vételét és értékesítését. A rendelet ellen viszont erélyesen tiltakoztak azok a nemes urak, akiknek tetszett a termék. Végül is visszavonta a császárság a tilalmat.
Eredetileg az európaiak nem tudták, hogy a selyem a hernyók szájából származó szálakból készül, úgy vélték, hogy a szálakat egy különleges fáról szedték le, s ezeket vízbe mártották, majd selyemmé kefélték. Miután tisztába jöttek a selyemkészítés technikájával, elszánták magukat arra, hogy bármilyen árat fizessék a kínai technika elsajátításáért.
Az időszámítás szerinti VI. században a római császár magához hívatott egy Kínában járt hittérítőt, s megbízta a technika ellopásával. A prédikátor a dél-kínai Yunnanba jutott, ahol megtudta, hogy magból nő az eperfa, s a hernyó tavasszal tojást rak le, aztán eperfaleveleket eszik, és fészket köt magának szálakból. A hitszónok miután ellopott néhány hernyót és epermagokat, hazatért. Viszont otthon a prédikátor a hernyót és az epermagot összekeverte, a hernyókat ültette él, a magokat pedig próbálta meleg helyen tartani, természetesen eredménytelenül. 

A hernyóttartás technikájának nyugati elterjesztéséről szóló a másik szájhagyomány a Xuanzang buddhista mester által megfogalmazott ”Tang császársági feljegyzések a nyugati országokról” című könyvből származott. Xuanzang szerint a nyugat-ázsiai országok között van egy Kvüsadana nevű kis ország, amely el akarta sajátítani a hernyótartás technikáját, s ezt kérelmezte a keletere fekvő nagy császárságtól, de a nagy császárság visszautasította a kérést, és megerősítette a határátkelői ellenőrzését, nehogy az eperfa magjait és a hernyókat kicsempésszék. A tudósok szerint a könyvben megszövegezett nagy császárság az akkori Északi Wei-dinasztia volt. A kvüsadanai királynak azonban egy másik trükkje már sikeres volt: a barátság fokozása ürügyén a nagy császárságtól kért egy császári udvarból való lányt, akit majd feleségül vesz a királyuk. A nagy császárság ehhez hozzá is járult. A nász előtt a kvüsadanai király titokban azt kérte a leánytól, hogy lopjon el hernyót és epermagokat. Mielőtt a nagy császárságból eltávozott a lány, az ellopottakat a sapkájába rejtette el. Az átkelőnél a rendőrök mindent ellenőriztek a lányon csak a sapkáját nem. Így terjedt el az epermag és a hernyó Kvüsadanába, később pedig Nyugatra.
Az értékes xuanzangi feljegyzések igazát a brit állampolgárságú magyar származású Stein Aurél erősítette meg egy Xinjiangban felfedezett ősi festményen alapján. A festmény közepén áll egy luxusruhába öltözött nemes asszony, aki sapkát visel, bal és jobb oldalán egy-egy szolga van, a bal oldali szolgája jobb kezével az asszony sapkájára mutat. A nemes asszony a kvüsadanai királynak a nagy császárságtól kért felesége.