A katonai összecsapásokat rendszerint a hivatásos hadvezérek irányították, ám volt egy példa arra is Kína hadtörténetében, hogy egy civil győzelemre vezette királysága csapatait az idegen támadás ellen.
A Hadakozó Fejedelemségek koráról beszélünk, amikor néhány nagy királyság vetélkedett a hegemóniáért. Qi királyság volt az egyik. Az időszámítás előtti 684-ben a Qi király támadást indított gyenge szomszédja, Lu királyság ellen.
A Qi agresszió felháborította Lu királyság lakosságát, Cao Gui egyike volt azoknak, akik önként jelentkeztek a harcra. Behívatta hát a király a neves tudóst. Cao Gui megkérdezte: "Felségednek megvan a terve a Qi agresszió ellen?" A király azt mondta: "Soha nem fölényeskedem, nem hagyom cserben az egyszerű embereket, mindig osztozom javaimban a közemberekkel. Szerintem ezen az alapon a nép támogatni fog engem a háborúban."
Cao Gui elmondta: "Nemes cselekvés, amit Felséged tesz, de az idegen támadás elleni háborúban a nép megnyeréséhez még kevés."
"Az áldozati szertartáson mindig áhítattal imádkozom."
"Az ég ilyenkor nem segít" mondta Cao Gui.
A király mélyen gondolkodott, majd folytatta:
"A pereskedésekben mindig igyekszem a tények feltárására, hogy az igazságszolgáltatás megfeleljen az igazságnak."
"Ez nagy dolog. A nép támogatni fogja Felségedet a háborúban" állapította meg Cao Gui, és arra kérte a királyt, hogy vigye magával a frontra.
Régen Kínában a csata így zajlott le: a két hadsereg szemben állt egymással csatasorban, majd az egyik fél dobveréssel kihívta a másikat. Ha az ellenfél nem válaszolt hasonlóképpen dobveréssel, akkor rövid idő múlva a támadó fél újabb dobveréssel sürgette a választ. Csak harmadik dobverés után kezdhette a támadást. Most ahogy egymással szemben állt a két hadsereg Changshaónál (a mostani Shangdong tartománybeli Laiwu környékén) a Qi főparancsnok a számbeli fölényének tudatában megkezdte az első dobverést. A Lu hadsereg válaszolni akart dobveréssel. Ezt Cao Gui leállította azzal: "Várjunk még!"
Megtörtént a második dobverés is. A Lu válasz-dobverést megint leállította Cao Gui. Felháborodott a Lu legénység, senki nem akart gyávának mutatkozni.
Felhangzott a harmadik dobverés a Qi hadsereg részéről, abban a meggyőződésben, hogy nem mernek kiállni a Lu-csapatok. Ekkor Cao Gui azt mondta a Lu uralkodónak: "Adjon parancsot a támadásra!"
A sokáig visszatartott Lu katonák úgy rohantak a Qi-hadseregre, mint a ketrecből kiengedett tigrisek. A Qi-katonákat ez váratlanul érte, nyomban hátrafordultak és eszeveszetten menekülni kezdtek.
A Lu király üldözni akarta őket. Cao Gui kérte, hadd vizsgálja meg a Qi hadereg visszavonulásának körülményeit. Leugrott a harci kocsiról Cao Gui, és alaposan szemügyre vette a Qi sereg által hátrahagyott nyomokat, majd visszarohant, és felugrott a parancsnoki kocsira a király mellé, akinek azt javasolta: "Kiadhatja a parancsot az üldözésre."
A katonák bátran üldözőbe vették az ellenséget és, meg sem álltak a királyság határáig.
Lu királyság győzelmével végződött a harc. A nagy győzelem után a palotában Lu Zhuanggong király megkérte Cao Guit: Mondd meg a győzelem titkát, miért nem válaszoltál a Qi első kihívására.
Cao Gui elmagyarázta: "A csatában a legfontosabb a katonák harci kedve, ami rendszerint az első dobveréskor van a tetőpontján. A második dobveréskor már valamelyest csökken. Harmadik alkalommal pedig még inkább. Ez történt most is. Az ellenség harmadik dobverésére legalacsonyabban volt a harci moráljuk. A mi katonáinknak viszont csak akkor adtuk az első dobjelet, ezért az ő harci kedvük ekkor volt a legmagasabban, valószínű volt tehát, hogy mi győzünk.”
Lu Zhuanggong akkor azt kérdezte, miért nem folytathatták rögtön az ellenség üldözését. Cao Gui erre azt válaszolta: „Bármennyire is úgy tűnt, hogy megvertük a Qi sereget, nem szabad elfelejteni, hogy milyen nagy királyságról van szó, mekkora a katonai ereje. Elképzelhető volt, hogy csak színlelték a meghátrálást és valahol majd lesből lecsapnak ránk. Ezért óvatosnak kellett lennünk. De mikor megvizsgáltam a helyszínt, láttam, hogy a zászlóik össze-vissza állnak, a harci kocsijaik nyoma is rendetlen, ebből megtudtam, hogy a sereg valóban rendetlenül menekült. Ekkor már nyugodtan lehetett őket üldözni.”
Lu Zhuanggong most már megértett mindent és nagyon magasztalta Cao Guit bölcsességéért.