Ye Lianping, a 92 éves falusi angolnyelv-tanár

Egy kis tanterem, egy egyszerű pódium modern elektronikai oktató eszköz nélkül, a tábla tele vanangol szavakkal és kifejezésekkel, a tanterem mellett egy olvasóteremben egy mini könyvtár található… ez az Anhui tartományi Buchen (kiejtés: pucsen) faluban a hátrahagyott gyerekek központja, ahol néhány tucatnyi falusi gyerek tanul angolul a hétvégén. És ez a 92 éves Ye Lianping angolnyelv-tanár otthona.

A majdnem 30 évvel ezelőtt nyugdíjba ment Ye Lianping fiatal korában is tanárként dolgozott, 21 évig. Annyira szereti a tanári munkáját, hogy 2000-ben saját pénzéből nyitotta ezt az otthoni iskolát a falujában lakó hátrahagyott gyerekek számára, puszta felelősségérzetből és küldetéstudatból. Eddig több mint ezer diáknak segített a tanulmányaikban.

Ye Lianping 1928 szeptemberében született a kelet-kínai tengerparti Qingdao városban. 1940-ben édesapjával Sanghajba költözött és elkezdte a középiskolai tanulmányait az akkori Guangxia magániskolában. 18 évesen Nankingba költözött apja munkája miatt – az apjával együtt bekerült a nankingi amerikai nagykövetségre irodasegédnek. A következő három és fél évben, számtalan kínai és külföldi közéleti személyiséggel és politikussal találkozott. Ennek a munkatapasztalatnak köszönhetően Ye generációja azon keveseinek egyikévé vált, akik folyékonyan tudnak angolul.

1949, a Kínai Népköztársaság megalapítása után Ye és néhány barátja esti iskolát nyitott a városi írástudatlanság megszüntetése érdekében. 1978-ban az Anhui tartományi Buchen faluban tanárhiány miatt egy végzős osztálynak több mint egy hónapig nem volt tanára. Valaki felajánlotta Ye Lianpingot, aki így véletlenül került Buchen faluba és 50 évesen tovább folytathatta a történelmi események miatt rövidre szakadt tanári karrierjét.

1991-ben a 63 éves Ye nyugdíjba ment. Aznap visszaadta a tankönyveket, kézikönyveket és a megtakarított két táblatörlőt az oktatási irodába, átadta azokat az iskolaigazgatónak. Sokáig nem jött ki az irodából – sírt, még soha nem sírt így, mert nem szívesen hagyta el a katedrát és gyűlölt megválni a diákoktól.

A falvakban rosszak az angol nyelv tanítási feltételei, de a diákok számára az angol nyelv kötelező középiskolai, gimnáziumi tantárgy, és része az egyetemi felvételi vizsgának. 2000-ben egy bátor ötlettől vezérelve Ye a megtakarításaiból indította el az otthoni iskolát a hátrahagyott gyerekek számára, mégpedig saját 30 négyzetméteres lakását átalakítva.

Az itt tanuló gyerekek Buchen faluból vagy a szomszédos faluból származnak, a szüleik általában a tartomány nagyobb városaiban vagy más tartományokban üzletelnek vagy migráns munkásként dolgoznak. A gyerekek a nagyszüleikkel nőnek fel, akik ha iskolai tanulmányokról van szó, nem tudnak az unokáknak segíteni. A gyerekek inkább Ye Lianping otthoni iskolájába mennek tanulni, megírják a házi feladatukat, hiszen ha vannak kérdéseik, bármikor kérdezhetnek, Ye tanár pedig mindig türelmesen magyaráz nekik. Így az otthoni iskolában tanuló diákok száma egyre növekszik, most már több tucatnyian is vannak.

Minden hétvégén, a nyári és téli szünetben Ye önként tanít gyerekeket angolul. Az elmúlt 20 évben Ye egyetlen fillért sem kért tandíjra, sőt ellátja a diákokat vázlatpapírral, olvasmánnyal és más tananyagokkal is.

Néhány gyerek nagyon messze lakik a szomszédos falvakban, Ye szívesen befogadta őket a saját lakásába, ott élnek díjmentesen vele és feleségével együtt. Köztük Jiang Mingyue és a húga, Jiang Min, akiknek a családja nehéz anyagi helyzetben van. Ye tanár segítségével Jiang Mingyuét 2009-ben felvette a Nankingi Tudományos és Műszaki Egyetem, és két évvel később Jiang Min is bekerült a megye legjobb gimnáziumába remek tanulmányi teljesítménye miatt. Amikor Ye Lianpingról esik szó, mindig azt mondják, hogy Ye olyan, mint a saját nagyapjuk.

8 évvel ezelőtt a megyei kormányzat pénzügyi támogatásával átalakították a Ye Lianping lakásával szembeni raktárt két tanteremmé, az egyik a hétvégi angolóráké, a másik pedig olvasóterem. De nem csak ennyiből áll a gyerekek tanulása. Gyakran elviszi ezeket a falusi gyerekeket múzeumokba, a látókörük tágítása céljából.

„Egymás mellett lakunk itt a faluban. Minden nap, reggeltől estig, beleértve a hétvégéket is, idejönnek a diákok, hogy tanuljanak. Ye úgy tekinti a diákokat, mint a saját gyermekeit, és önként adja nekik az idejét. Kirándulásokat szervez a gyerekek számára, hogy meglátogassák a Hefei Tudományos és Technológiai Múzeumot, a Nankingi Mészárlás Áldozatainak Emlékmúzeumát, valamint a Nankingi Tudományos és Technológiai Múzeumot. Nálunk a falusi gyerekeknek hiányoznak az ismereteik és tapasztalataik, az ilyen kirándulások tágítják a látókörüket” – mondta Dai Qiyong, Ye Lianping szomszédja.

A kirándulásokra szükséges költséget szinten Ye tanár állja. Éveken át vásárolt iskolapadokat, székeket, irodaszereket az otthoni iskolában tanuló gyerekeknek, és saját pénzéből támogatja a szegénységgel küzdő diákok iskolai tanulását, ő maga azonban nagyon egyszerű életet él. 2012-ben a megtakarított pénzéből alapította a Ye Lianping ösztöndíjat, amely eddig már 70 ezer jüant (kb. 3,26 millió forint) adományozott. Jelenleg támogatást kap a helyi kormányzattól és a társadalom minden szektorától, 2019 végéig több mint 100 ezer jüan ösztöndíjat nyújtott 132 szegénységgel küzdő kiváló diáknak.

2015-ben Yet elütötte egy elektromobil, ráadásul hátfájás kínozta és szemműtétei voltak. Yenek néhányszor kórházba kellett feküdnie, de nem volt hajlandó sokáig maradni, még nagy műtétek után sem, vissza akart térni a tanításhoz.

„(Ye tanít az órán) »…comes now. Figyeljetek az igeragozásra a harmadik személyben.« Amikor kórházban kezeltek, egyszer beszélgettem a főnővérrel. Megkérdeztem tőle: szerinted mi a legfájdalmasabb az életben? Válaszolta, talán a megbetegedés? Mondtam, nem. A főnőver mondta: a szegénység? Mondtam, az nem zavar. A főnővér mondta, hogy akkor nem tudja. És én mondtam neki, az a legfájdalmasabb, ha valaki képes az emberekért dolgozni, de nem tud” – emlékezett vissza Ye.

Minden héten mindig teljes menetrendje van Yenek, 92 éves korában is. Általában órákat tart a hétvégén, hétfőn és kedden javítja a diákok házi feladatait, szerdán nyomtat a diákoknak és kalligráfiai órát tart, csütörtökön és pénteken újra kell előkészülni a hétvégi órákra, szükség esetén megy otthonlátogatásra, hogy beszéljen a diákok szüleivel a gyerekek tanulmányaikról. Felesége és barátai megpróbálták lelassítani, hogy egy kis időt szánjon pihenésre. Ye viszont azt mondta, kifut az időből:

„Egyetlen tanár sem meri azt mondani, hogy mindegyik tanítványa hasznos emberré válhat, én sem, ez messze meghaladja a képességeimet. De legalább minden gyerek becsületes és igazságos emberré válhat. Nincs magas fizetésem, nem is élek kényelmesen, de még mindig nem kérek tandíjat. Miért? Versenyezek az idővel! Nem tudom elfogadni a saját középszerűségemet. Élni annyi, mint változtatni valamin” – mondta határozottan a 92 éves tanár.

A járvány kitörése után Ye telefonon hívta a diákot, hogy ne menjenek hozzá, így a tavaszi szemeszterben egészen csendes volt az otthoni iskola. „Mondtam nekik, hogy olvassanak, írjanak házi feladatokat, ha ki akarnak menni játszani, viseljenek maszkot. Ki tudja, hogy rosszalkodnak-e vagy egész nap tévét néztek” –mondta nevetve a tanár. Ő maga pedig folytatja a felkészülést az órákra.

„Bármennyi időm is marad, a tanítást továbbra is folytatom. Amíg gyerekekkel vagyok, megfeledkezem az ősz hajamról.” A falusiak tisztelettel „Haldokló gyertyafénynek” nevezik Yet, erre azt mondja: „Csak egy szentjánosbogár vagyok”.