Egy agyi bénulásos gyárvezető története

A kelet-kínai Jiangsu (Gyián Szu) tartományban működő Yuanyue (Jüan Jüe) cég papírtermékkel foglalkozik, az általuk készített fényképalbumokat külföldre exportálják. A 41 éves Lu Hong (Lu Hon), a gyár tulajdonosa agyi bénulásos beteg. Egyes médiák kínai Forrest Gumpnak hívják. Jelenleg a gyár 42 alkalmazottja közül 30 fogyatékos. Lu vezetésével a gyár árbevétele tavaly elérte a 10 millió jüant.

„Valójában nem akarok túl sok pénzt keresni. Csak tovább akarom működtetni ezt a gyárat, hogy az engem követő fogyatékkal élő munkavállalóknak legyen élelmük. Valójában senki nem törődik velem, senki nem hisz nekem. Nagyon hálás vagyok ezeknek a dolgozóknak, akik jónak látnak engem és hisznek bennem, nem szeretném őket cserbenhagyni. Meg kell oldanom az élelmiszer- és ruházati problémáikat, sőt jólétet kínálhatok nekik.”

10 hónapos korában a magas láz okozta mérgező agyvelőgyulladás súlyos következményekkel járt Lu Hong számára – rendellenes a kisagyi parancsidege, ami befolyásolta a test és arckifejezések kontrollálását, és a feje gyakran össze-vissza remeg. Lu pingvinként jellemezte magát, és gyermekkorában mindig mindenki figyelmét felkeltette. Anyukája elmondta neki, hogy mindenki azért nézi, mert kedveli. Amint idősebb lett, kiderült számára anyja kegyes hazugsága, és Lu Hong megtudta, hogy mindenki nevet rajta.

Amikor iskolába járt, Lu fájdalmat és zavartságot kezdett tapasztalni. „Osztálytársaim utánozták a járásomat, valahányszor a tanár nem engedett el, hogy testnevelés órákon vegyek részt. Nagyon kényelmetlennek éreztem magamat, az asztal alá akartam bújni.” Lu Hong azt mondta az anyukájának, hogy nem folytatja a tanulást, de az édesanyja nem értett vele egyet. „Ha a jövőben szeretnél dolgozni, akkor tanulni kell.”

Amikor elvégezte a középiskolát, Lu Hong édesapja súlyos hörghurutja miatt kórházba került, és családja anyagi helyzete egyre inkább megromlott.

„Abban az időben édesapám súlyos állapotban volt. Egy napon hallottam a szüleim beszélgetését. Apám azt mondta, hogy betegségét nem lehet meggyógyítani, ezért nem akarja folytatni a kezelést, a pénzt a fiának hagyja, akinek több pénzre van szüksége. De anyukám nemet mondott, hogy a fia csak fogyatékkal élő személy, és az apám a család oszlopa. Nagyon szomorú voltam ezt hallani. Azt hittem, a család terhe vagyok, ezért meg akartam próbálni munkát keresni.”

Lu Hong munkát kezdett keresni, de sokszor érte kudarcba. Végül a nagybácsija segítő kezet nyújtott neki, és Lu elkezdett vasat megmunkálni a nagybácsija által 25 kilométerre nyitott gyárban.

Az oda-vissza 50 kilométeres utat Lu Hong mindennap biciklivel tette meg. Ez eleinte nem volt zökkenőmentes, mert Lu Hongnak nem volt könnyű megtanulni a kerékpározást, gyakran elesett. Egy bizonyos idő elteltével Lu Hong már mindennap biciklizhetett a munkahelyére. Ez idő alatt Lu Hongnak naponta több mint 10 ezer vaslapot kellett kalapálnia, nagyon nehéz volt, de boldognak érezte magát, mert volt munkája. A napi 50 kilométeres kerékpározás Lu fizikai erejét és koordinációját is edzette: „Korábban pingvinként jártam, de most jóképű srácként.”

A vasas munkája két évig tartott. Mivel nagybácsijának üzlete gyengén ment, Lu Hong lemondott a gyári állásról, és saját vállalkozást akart indítani. Lu kerékpárok javításával kezdte vállalkozóként. Számára a vállalkozás legnagyobb nyeresége nem a pénzkeresés volt, hanem a találkozás a feleségével. Shen Chunmei (Sen Csun Mei) Lu Hong felesége, négy évvel idősebb nála. Akkor a két ember bódéja egymás mellett volt, Lu első látásra beleszeretett a lányba, és mindennap segített neki a bódé felállításában és vizet vásárolt neki. Lu Hong őszintesége és igazságossága lenyűgözte a lányt. Egy évvel később összeházasodtak. Azóta Lu Hong életcélja már nemcsak annak bizonyítása, hogy saját maga hasznos, hanem családi felelősséget is kell vállalnia.

Egy nap egy professzor, aki fotózást tanított egy helyi idősek egyetemén, Lu Honghoz vitte a kerékpárját javítani. Lu Hong látta, hogy az idős professzor sántikál, és ingyen javította meg a biciklijét. Másnap az öreg professzor vásárolt sok hétköznap szükséges árucikket, és Lu Hongnak adta. Ezenkívül azt is javasolta, hogy Lu Hong tanuljon tőle fotózást. Lu Hong szívesen tanult, majd nyitott egy fotóstúdiót és az internetre is feltette az üzletet. Az online értékesítés során mindig voltak olyan ügyfelek, akik fényképalbumokat kértek. Lu Hong megbeszélte a feleségével, és úgy döntöttek, hogy elkezdenek fotóalbumokat készíteni. 2017-ben a helyi kormányzat preferenciális politikák bevezetésével és a társadalmi erők mozgósításával támogatta a fogyatékkal élők vállalkozásait. A helyi fogyatékkal élő személyek szövetsége egy elhagyott általános iskolát talált, és bérbe adta Lu Hongnak albumok készítése céljából.

Most Lu Hong albumkészítő üzemének 42 alkalmazottja közül 30 fogyatékos. Az idei járvány kezdetén a gyárakat ideiglenesen felfüggesztették, a megrendeléseket törölték, és az összes dolgozót otthoni karanténba helyezték. Ám Lu Hong ilyen körülmények közt is ragaszkodott a munkások kifizetéséhez. A gyár újraindítása után a hagyományos június 18-i online vásárlási fesztiválon a gyár havi értékesítése elérte a 2 millió jüant, ami kétszerese volt a járvány előtti szintnek. A tavalyi éves árbevételük elérte a 10 millió jüant, ami szintén kétszerese a két évvel ezelőtti összegnek.

„Azt gondolom, 10 millió árbevételből 9 milliót alkottak a dolgozók. A segítségük nélkül nem lenne üzleti siker, ezért nagyon hálás vagyok nekik. A pénz a kincsem, mert először is, pénzt akarok keresni, bizonyítani akarom, hogy hasznos ember vagyok. Másodszor, havonta fizetek a dolgozóknak, és rám mosolyognak. Olyan boldognak érzem magam, mert mindenkinek mosolyt tudok adni. Harmadszor, a megkeresett pénzt a feleségemnek adom, a feleségem is nevetni fog. Tehát a pénz valóban az én kincsem.”