Az aijieke Perzsiából származik, a Selyemúton jutott el a mai Kína keleti területeire, és azóta az ujgur nemzetiségiek egyik legfontosabb hangszerének számít a zenés-táncos szórakoztatásban és a népi összejöveteleken.

Ahol ujgur dalok szólalnak meg, szinte mindig feltűnik egy aijieke. A kínai Központi Nemzetiségi Zenekar aijieke-művésze, A Dili így beszélt erről:

„Az aijiekevel akármit el lehet játszani akár gyorsat, akár lassút. Sok lassú darabot adunk elő, amelyek igencsak átjönnek a közönségnek, mert ezzel a hangszerrel akármilyen hangot meg lehet szólaltatni, mintha csak beszélne.

Egy legenda szerint az aijieke feltalálója amikor a császár előtt tartott előadást, három művet játszott. Az első befejeztére már mindenki táncra perdült, a második végére mindenki kacarászott, a harmadik, szomorú darab pedig mindenkit megríkatott."

Számos történet forog a köztudatban az aijiekeről. Az egyik szerint hosszú évszázadokkal ezelőtt a Selyemúton ingáztak a karavánok, és az úton tevegelve zenével szórakoztatták magukat. A karavánban volt egy Aijieke nevezetű ifjú, akit Changanba megérkezvén elámított a virágzó város. A déli órákban aztán megéhezett, ezért elment a dobtoronyba. Ott meglátott egy elbűvölő lányt, akivel rögtön beleszerettek egymásba. A leány megkérte, hogy amikor legközelebb Perzsiába megy, hozzon neki egy huqint, mert nagyon szereti a perzsa huqin hangját. Aijieke teljesítette a lány kérését, és legközelebbi útján Perzsiában a piacon vásárolt is egy huqint. Örömmel a szívében vissza is tért a karavánjához, de hazafele menet elvitte egy betegség.

Utolsó szavaival arra kérte társait, hogy Changanban juttassák el a hangszert annak a bizonyos lánynak. Amikor pedig az hozzájutott, könnyeivel küszködve úgy döntött, hogy kedvesének emléket állítva róla nevezi el a hangszert, amelynek hangját onnantól kezdve egész nap hallani lehetett Changan dobtornyának egyik sikátorában.

Az aijieket azóta is folyamatosan fejlesztik. Az 1950-es években a tibeti zenészek az eredeti két húrosról négy húrossá változtatták azt, miután szélesebb lett a hangterjedelme, tisztább a hangja, de megőrizte eredeti, jellegzetes hangszínét. Hangminősége javult, érzékibb, tisztább lett. Nem kizárólag népzenei darabok előadására használható, tánczenét és külföldi műveket is lehet játszani rajta.

A Központi Nemzetiségi Zenekar aijieke-művésze, A Dili szerint:

„A ma használatos aijiekek hangszíne nagyon hasonlít a hegedűére. A korábbi változat hangszíne kissé hasonlított az erhuéra, igen különbözött a mai aijiekeétől. Az ötvenes években azért tették négyhúrossá, hogy jobban hasonlítson a hegedűre."

A Dili elmondta, manapság sokféle aijieke létezik, van tenor-, bariton- és basszus-aijieke.

Hanszín szerint van tiszta, harsány és telített. A nagyobb ujgur zenekarokban ez a leggyakoribb hangszer, használják szólóban és kísérőhangszerként is.

„A basszus-aijieke emberes darab, állva kell játszani rajta. A bariton-aijieke főleg zenekarokban használatos. A tenor-aijieke fordul elő a legszélesebb körben. A basszus-aijieke még nem éri el az általunk elvárt színvonalat, ezért nagybőgővel helyettesítjük."

A jellegzetes ujgur zenét reprezentáló Tizenkét makám felkerült az UNESCO Szellemi Világörökségek Listájára. A makámok előadásához elengedhetetlen a aijieke. A makámok tehát az aijieke-művészetet is népszerűsítették.