A zene az emberiség gondolatainak, esztétikai és művészeti lelkületének megtestesülése, ugyanakkor sajátos módon fejezi ki a különböző kultúrákat és filozófiáikat, ezért a zenei örökség az emberi kultúra kincsestára.

A sokszínű kínai zenében rengeteg stílus alakult ki, mégis egységként beszélhetünk róla a területi határok alapján.

A kínai népi hangszerek sokfélesége hozzájárul a kínai népzene rendkívüli gazdagságához és változatos szépségű képéhez.

Minden területnek megvan a maga sajátos népdal- és népzenei hagyománya, amelyek a kínai kultúra egyik legfontosabb alkotóelemét adják.

A kínai zene kulturális tartalmainak befogadásán keresztül eljuthatunk a kínai népzene megértéséig.

A kínai zene története hosszú időre nyúlik vissza, és a kezdetektől fogva töretlen fejlődésről tanúskodnak a történelmi emlékek.

4000 évvel ezelőtti írásos emlékek tanúskodnak a tizenkét hangról, ami a hangrendszer alapját adta. Henan tartomány Wuyang járásának Jiahu falvában 8000 éves csontfurulyát találtak.

Ezek a lehengerlő tárgyi emlékek a dolgozó nép bölcsességének esszenciái.

Az ókorban a törzsi termelési és életmódot tükröző zenei és tánckultúra a hétköznapi érzelmek kifejezésének kezdetleges formáit adta.

A rabszolgatartó időkben a zene és a tánc az uralkodó osztály hatalmának hangsúlyozását szolgáló pszichológiai fegyver volt, a király és a nemesek erkölcsi színvonalát dícsérte.

A Hadakozó fejedelemségek korszakában (i.e. 770 – 221) a rabszolgatartó rendszerről fokozatosan áttértek a feudális berendezkedésre, és a filozófia, valamint a termelési technológiák fejlődése utat nyitott a zene fejlődése előtt.

Időről időre nőtt a hangszertípusok száma, és egyre kifinomultabb eljárásokat dolgoztak ki előállításukra.

A Tang-dinasztiára (618 – 907) állami zeneoktatási és felügyeleti intézményeket működtettek. A Song-dinasztia korában vált érett műfajjá a kínai dráma.

A Yuan korban (1206 – 1368) már jól elkülöníthető stílusokat alkotott az észak- és dél-kínai zene.

Rengeteg klasszikus színdarab született ekkor, például a Dou E koncepciós pere és a Nyugati utazás.

Az alapvető érzelmek megjelenítésétől eljutottak az emberi természet mélyreható leleplezéséig, felismerték a különböző személyiségek belső világát.

A Ming- és Qing-dinasztiák alatt a zene jelentősen népiesedett és profanizálódott, valamint a műfajok száma is megnőtt.

Az ópiumháborúktól kezdve a demokratizmus és a tudományosság volt domináns a zene főáramában.

Az európai zenekultúra beszűrődésével fejlődött tovább a hagyományos kínai zene.

Az 1978-as reform és nyitás politikája után a zeneszerzés, az előadóművészet, a zeneoktatás, a zeneelmélet, ezek eredményeképpen pedig a zenekiadás és a zeneipar óriási fejlődést ért el.

A nyugati és a keleti kultúra közötti párbeszéd a zeneművészetet is gazdagította.

Már 4000 évvel ezelőttről is maradtak fenn dokumentumok a Nyugattal történt zenei kapcsolatfelvételről. Az időszámításunk előtti II. században, a Nyugati-Han-dinasztia idején, miután Zhang Qian kétszer Nyugatra utazott, Közép-Ázsia és Kelet-Ázsia országainak hangszerei és táncművészete a Selyemúton keresztül eljutott a közép-kínai síkságra, ami új színezetet adott a kínai zenének.

A XX. század elején hivatalosan is megjelent Kínában a nyugati zene. Sokan kezdtek nyugati hangszereken tanulni.

A XXI. században a kínai popzene fejlődése még sokrétűbb. A kínai new age zene együtt fejlődött a külföldi áramlatokkal.

A zene az ország és a nemzet kultúrájának lenyomata. Tartalma, műfajai, stílusai az ország különféle régióinak földrajzi adottságait, lakóik történelmi hátterét, nyelvi adottságait, népszokásait tükrözik.

(Írta/fordította: Zhang Hui)