Rahman Amut modernkori remeteként őrzi a Kizilgahr grottókat a távoli, elhagyatott sivatagban Xinjiang tartomány Kuqa nevű járásában.

Rahman Amut legjobb barátja egy emberi arcot formázó homokkő-alakzat volt, amely az idei tavaszi áradáskor darabokra hullott.

„A szikla a barlangrendszer előtt állt, mint egy testőr," mondta a 39 éves ujgur nemzetiségű férfi. „Hosszú, keskeny szemei voltak és vaskos ajkai. Minden nap köszöntem neki."

Miután a „kőember" elpusztult, Amut újra egyedül él a barlangok szomszédságában, ahol immár 18 éve nincs társasága. Igazából még azt sem tudja senki, hogy a poros fekete kabátot viselő férfinak itt van az otthona.

Amut 1993 óta az 1600 éves Kizilgahr-grottók gondnoka. A Xinjiang-Ujgur tartomány Kuqa járásához tartozó terület az ősi selyemút értékes buddhista emlékeinek a lelőhelye.

A barlangok a járástól 12 kilométerre fekvő hatalmas homokkő rengetegben húzódnak, a vizet is máshonnan kell ideszállítani.

Amut szerint a barlangokban eddig leélt életének legboldogabb pillanata az volt, mikor az utat megépítették 2011 végén.

„Nem tudok sokat a grottókról vagy a buddhizmusról, mert én muzulmán vagyok," mondta. „Sok hazai és külföldi tudós látogatott már el ide, így én is felismertem, hogy ez egy nemzeti kincs, amit meg kell védenem."

Pedig látogatóból errefelé nem sok akad: az állami védelem alatt álló műemléki területet nem látogathatja a nagyközönség.

Amut barátja, aki a közeli Baicheng járásban dolgozik, kéthavonta hoz neki egy zsáknyi lejárt ujgur nyelvű újságot.

„Az éjszakák a legnehezebbek," vallja be a férfi a grottók előtt álló kalyibájában.

A kunyhó végtelenül egyszerű: mindössze egy tűzhely, egy faágy, két műanyag vizesvödör és egy zsíros fekete masszával teli olajlámpás van benne. A falon öt nagy naan – lapos ujgur kenyér – lóg.

Egyedüli elektromos ketyeréje a rádió. A villányt akkor vezették be, mikor az út megépült, bár Amut szerint az áramellátás nem egyenletes.

„Jobban szeretem az olajlámpás fényénél olvasgatni az újságot és sötétben hallgatni a rádiót," meséli Amut.

Amut először újságot olvas, majd mikor a rádió éjjeli műsorai is véget érnek ő is nyugovóra tér. Előfordult már, hogy 89 napon át sem kutatók nem érkeztek, sem újságokhoz nem jutott, ezért az elszigeteltségért szörnyű álmatlansággal fizetett. Hajnal 6-ig le sem tudta hunyni a szemét, és utána is csak 3 órát aludt.

Végül sikerült kifejlesztenie egy álomba segítő módszert: másfél órát kocog a sötétben a barlangok körül, ezzel fárasztja ki a testét.

„Könnyebben elalszom, ha a testem kimerült," mondta.

Végül a 90. napon beállított egy kisebb kutatócsoport, ám ilyen hosszú magányos lét után Amut már megszólalni is félt.

„Nehéz leírni azt az emésztő, lázas nyugtalanságot, amivel az ember más emberek társaságát szomjazza annyi egyedül töltött idő után," tette hozzá akadozó mandarin nyelven.

Korábban két másik fiatalember is elvállalta az állást, de egyikük sem bírta 3 hónapnál tovább. Így lett Amuté a munka, aki mindössze 2000 jüant, vagyis 70 ezer forintot keres havonta.

Azt mondja, a magány rajta is sebeket ejtett, már rég nem az az ember, aki a munka elvállalásakor volt.

„Az első néhány évben teljesen más voltam. Fiatal voltam – alig 21 éves – teli energiával és lelkesedéssel."

Volt, hogy 40 galambot és 16 csirkét nevelt, és emellett kutyát is tartott. De a hőmérséklet nyáron a sivatagban jóval 40 fok felett jár. A hőségben elpusztultak a csirkék, a galambok elrepültek, a kutya tappancsait pedig megégette a homok.

„Csak az ember tud itt megmaradni," viccelődött.

Azt tervezte, hogy kutat ás a kunyhó előtt. Az édesapja és bátyja segítségével hét hónapon át ásott, de sosem sikerült elérnie a vizet.

Felesége 2001-ben hagyta el, és magával vitte közös gyermeküket is.

„Olyan magányos és csendes vagyok, mint a grottók," mondja sóhajtva.

Amut régebben utált táncolni, de mostanában már erre is ráfanyalodott a maga szórakoztatására. Azt mondja, kifinomult a hallása, a járművek legapróbb zaját is meghallja a távolból.

Úgy él, mint azok a buddhista aszkéták, akik a barlangokat kivájták több mint ezer esztendeje.

Ha látogatók érkeznek, útba igazítja őket a grottókhoz, aztán csendben lekuporodik a sarokban.

Nagyon megkedvelte a zöld színt, órákon át el tudja bámulni a fák lomját a grottóktól 10 kilométerre fekvő szülőfalujában, Dolebargban.

„Az öcsém 6-7 naponta meglátogat, hogy hazamehessek pár órára," mondja. „Lezuhanyozom, átöltözöm, vizet és ételt hozok vissza."

Naponta háromszor járja körbe az 54 grottót, egy-egy bejárás 3 óráig tart, ezalatt minden apró változást megfigyel és feljegyez.

A munkaeszközei egy lapát a homok eltakarítására, egy mobiltelefon, hogy bármilyen változásról jelentést tehessen és egy elemlámpa az éjjeli őrjáratokra.

„Ha nem tisztítom ki a nyílásokból, a homok tönkreteszi a freskókat," mondja.

Amut ritkán nyitja ki a grottók kapuját, hogy a homok ne juthasson be. Általában a fakapuk hasadékain át kukucskál be, hogy ellenőrizze: minden úgy van, ahogy volt.

A tavaszi homokviharok és a nyári záporok azzal fenyegetnek, hogy elmossák a barlangokat, Amut is főleg emiatt nyugtalankodik.

Visszaemlékszik egy különösen vad homokviharra.

„Mintha egy falka kutya vicsorgott volna. A homok megtöltötte a levegőt. Nem láttam semmit, előbb a kulcsok után kellett matatnom, aztán csak tapogatózva tudtam ellenőrizni a grottókat. A testem és a ruháim is megteltek homokkal.

De az eső a veszedelmesebb. Úgy emlékszik, hogy a 2009 szeptemberi háromnapos esőzés és áradás után kis híján az egész barlangrendszer megsemmisült. A 26-os barlang beomlott és elpusztult.

Amut a hegytetőre rohant, hogy felhívja a grottók védelméért és kutatásáért felelős intézetet. Öt napon át az elárasztott völgyben maradt, és csupán kéthónapos, kőkemény naan-darabokon élt.

Amut kedvenc freskója a 30-as barlangban látható, és repülő apsarasas-t, vagyis égi teremtményeket ábrázol.

„Sok repülő apsarasas-t láttam, de a 30-asban lévő a leggyönyörűbb," mondta.

Amut rendkívül tisztán látja a kultúra lényegét, pedig csak középiskolát végzett.

„Minden saroknak, minden apró freskórészletnek, minden falra vésett szónak – még a firkáknak is – mind története van, és mind a kultúránk részét képezi. Ha bármelyik is elpusztul, az maga a kultúra halála."

A Kizilgahr-grottók 54 barlangját ősi buddhisták vájták ki a Querdage hegységben, a mai Xinjiang-Ujgur autonóm terület Kuqa járásától 12 kilométerre északkeletre.

Kuqa a Tang-dinasztia idején (618-907) buddhista királyság és az ősi selyemút kereskedelmi csomópontja volt. A Kizilgahr-grottók voltak a királyság birodalmi temploma. A Kizilgahr ujgur nyelven kislányt jelent.

A grottókat a 6. században fejezték be, ahogy az első buddhista barlangok közül is néhányat, mivel abban a korban virágzott ez a vallás és elkezdett elterjedni egész Kínában.

A barlangokban falfestmények és ősi nyelveken íródott dokumentumok találhatóak. A 20. század elején a külföldi felfedezők sok barlangot kifosztottak.

A falfestményeket a 6. és 9. század között készítették, erős indiai és közép-ázsiai hatások figyelhetőek meg rajtuk, különösen ami a festészeti technikát, az elrendezést, a témaválasztást, illetve legfőképpen a megfestett alakok ruházatát illeti.

(Írta/fordította: Falucskai Violetta)