A modern textilipar lassan kezdi felfedezni a hagyományos, növényi eredetű alapanyagokat. És most nem is csak az olyan, valójában soha el nem feledett növényekről van szó, mint amilyen például a len és a kender. Említhető bőven idegenül, ismeretlenül csengő, újrafelfedezett, illetve ismételt felfedezésre váró textilipari növény, mint a szizálagávé, a mauriciusz-kender, a rostmályva vagy kenaf (dekkán-kender), a magas hernyóselyemfa és kapokfa vagy pamutfa, vagy éppen a Kínában már ősidők óta használt, rendkívül jó tulajdonságokkal rendelkező hócsalán.

A hócsalán trópusi-szubtrópusi rostnövény, Magyarországon is használatos rami elnevezése is, rendszertani neve egyébként Boehmeria nivea. A lexikonok valószínűsítik, hogy a hócsalán Kínából származik, az pedig köztudott tény, hogy az országban évszázadok, de talán évezredek óta termesztik is. A növénnyel foglalkozó biológusok szerint ugyanis már 6 ezer évvel ezelőtt is készítettek hócsalánból szövetet. A fáraók múmiáját például olyan gézzel tekerték be hajdanán, amelynek az egyik rétege hócsalánból készült.

A kínaiak ruhájuk alapanyagául leginkább növényi rostokat használtak: kendert, lent, hócsalánt, időnként még a banánfa rostjait is. Természetesen az éghajlati sajátosságoknak megfelelően Kína valamennyi területének megvolt a maga sajátos textilnövénye.

Ami a hócsalánt illeti, a gyapot mellett sokáig alapvető textilnövény volt Dél-Kínában. Ugyanolyan alapvető, mint a kender északon, ahol ugyebár a gyapot nem terem meg. A juhtenyésztő vidékeken ruházati nyersanyagként volt és van még bizonyos szerepe a gyapjúszövetnek. Kínában korábban a lent csak olajos magjáért termesztették. A legutóbbi időkig az ország déli részén kínaiak tízmilliói, északon pedig milliói jártak hócsalánból és kenderből szőtt kelmékben.

A hócsalán az angolszász világban a már említett rami (ramy, ramie) név mellett China grass, azaz kínai fű néven is ismeretes, és általánosan elterjedt vélemény, hogy egyike a legjobb, legfinomabb és legtartósabb textilnövényeknek. Jobb, mint a mára már szintén kevésbé használt, pedig ugyancsak kitűnő len. A hócsalánnak ugyanis nem árt a nedvesség, 78-80 százalék cellulózt tartalmaz. A hócsalánszövet hasonlít a selyemre, ezért selyemmel, lennel, gyapottal és gyapjúval keverve a legvékonyabb szövetek készítésére is használható.

A hócsalán jó tulajdonsága a parasztok számára, hogy amíg a kendert a kisparaszti gazdaságok a vetésforgóba illesztve termesztik, addig a hócsalán kis parcellákon egész évben nő, és évente háromszor is lehet aratni. Sőt, a legkedvezőbb körülmények mellett akár évenkénti hatszori betakarítása sem elképzelhetetlen. Mindez együtt azt eredményezi, hogy egy hektárról évente 3,4-4,5 tonna hócsalán is betakarítható.

Sajnos ma már Kínában is keveset termelnek hócsalánból, pedig még fél évszázada is a hócsalán volt a legfontosabb textilnövény Közép- és Dél-Kínában. A kínai parasztok a rostját vagy tisztán, vagy más anyagokkal keverve dolgozták fel, és a családtagok számára szövetet szőttek belőle.

Ugyanakkor természetesen nem tűnt el a hócsalán Kínából, elég csak az Alibaba nevű, kereskedéssel foglalkozó kínai honlapot megnézni, látható, hogy Hunan, Shaanxi, Zhejiang és Hubei tartományokban egyaránt foglalkoznak hócsalánból készült szövetek, tapéták és egyéb tárgyak előállításával. De a hócsalán erős rostjaiból vitorla- és bútorvásznat is gyártanak. Az előbbi felsorolásból is látszik, hogy a Jangce folyó mentén őshonos rostnövény feldolgozóipara is főleg a Jangce-vidéken összpontosul.

Habár a korábbi népszerűségéhez képest a hócsalán termesztése visszaszorult Kínában, olyannyira viszonylagos ez a csökkenés, hogy a világkereskedelemben a hócsalánból készült ramiszövet vezető exportőre ma is Kína. A kínai export nagyobb része Japánba és Európába irányul. Japán ugyanakkor maga is állít elő ramiszövetet. A legnagyobb előállítók és exportőrök közé tartozik még a Fülöp-szigetek és Brazília is. A piac jellegzetessége ugyanakkor, hogy a megtemelt hócsalán, illetve az abból előállított ramiszövetnek csak kisebb része kerül be a világkereskedelmi körforgásba. A legnagyobb importőrnek Japán, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia számít.

Magyarországon az utóbbi időkig nem volt túlságosan ismert a hócsalán, ma azonban már egyre több magyar ismeri a ramitextíliából készült termékeket. Érdekes, hogy a szocialista tervgazdálkodás idején a gumipitypang és a gyapot mellett a hócsalán magyarországi bevezetése is tervbe volt véve, de ez végül valamiért mégsem valósult meg.

Az UNESCO 2009-ben vette fel a hócsalánból készített ruhát a szellemi kulturális örökségek reprezentatív listájára. Egészen pontosan a Japán Uonuma környékén készült hócsalán ruhát. Kínai szemszögből nézve azonban az UNESCO indoklásával azonban van egy kis probléma. Abban ugyanis az alábbiak olvashatók: „A hócsalán növény rostjaiból készült kiváló minőségű, könnyű, mintázott ramitextil ideális kelme Japán párás nyári forróságában. A ramikelme készítési technikája Uonumában; Japán fő szigetének északnyugati részén Niigata prefektúrában fejlődött ki, ahol szerepet játszott a vidék hűvösebb klímája, különösen a havas telek időjárása. A körömmel szétválasztott növényi rostokat kézzel fonallá sodorják. A fonál festéséhez egyfajta batikolási technikát alkalmaznak: festés előtt a ramifonal kötegeket pamutszállakkal összefogják, és gondosan átkötözik. Az így festett fonalak geometrikus vagy virág mintát eredményeznek a kelme szövésekor, ami egy egyszerű hát-pántú szövőszékkel történik. A kész anyagot forró vízben mossák, öblítik, lábbal taposva „masszírozzák" majd a hófödte földekre tíz-húsz napra hosszú sorokban kifektetik, ahol a nap és a hóolvadásából kipárolgott ózon hatására valamelyest kifakul. A módszerrel előállított kelmékből készült ruhák évszázadokon keresztül népszerűek voltak minden társadalmi osztályhoz való tartozástól független. Ma már inkább az idősebb kézművesek alkalmazzák még a hagyományos technikát. A készítés művészete büszkeséggel tölti el művelőit, és fontos eszköze a közösség azonosságtudat megerősítésének."

Ezzel a leírással az a baj, hogy a ramikelme elkészítésének technikája, de maga a növény is, annyi más kultúrkincs, például az írás mellett, minden bizonnyal Kínából került át Japánba, hiszen mint arról már volt szó, Japánban nem, ellenben Kínában őshonos a hócsalán. Sőt, még a hócsalán Japánban történt felhasználásának első említését is egy kínai nyelvű munkának köszönhetjük, legalábbis mai ismereteink szerint. A Wei chi nevű korai kínai feljegyzés szerint a wa, azaz japán férfiak varratlan anyaggal voltak körbecsavarva, mely köntösként szolgált, míg a nők nagy ruhát hordtak lyukkal a közepén, ahol a fejüket bujtatták át. Ez az első dokumentum, amely bemutatja a japánok viszonylag kényelmes ruháját, amely követte az emberi test vonalait, és ezáltal viselője számára a rizsföldeken kényelmes volt a munka. A Japánban folytatott ásatások leletanyagából kiderült, hogy az ősi Japánban növényi fonalakból, például hócsalán rostjából sodort fonalból szőttek szövetet.

A hócsalán kétszikű, évelő növény, maktermése van, előfordulása trópusi éghajlatú területeken jellemző. Ez utóbbi jellegzetessége is azt a feltételezést erősíti meg, hogy Kínából kerülhetett a hócsalán Japánba.

De hogy Japán úttörő szerepéről is essék szó, a 2010-es Toyota Prius esetében használtak a világon először hócsalánt autógyártás során. A Toyota kőolaj helyett bioműanyagokat kezdett alkalmazni a Prius műanyag részeinek kialakításánál. A gyártás során használt két fő növényi összetevő egyike a hócsalán volt.

(Írta/fordította: Hajnal László)