Su Shi (magyar átírással: Szu Si), más néven Su Dongpo (Szu Tung-po) Kína egyik legnagyobb írója és költője, aki a Song-dinasztia korában 1037 és 1101 között élt. Kiváló irodalmi munkássága családjának irodalmi beállítódását tükrözi. Édesapja és öcse prózaírók voltak, de húgát is igen tehetségesnek tartották. Gyakran megesett, hogy a családja együtt írt és olvasott fel verseket az udvarban. Az irodalom szerves része volt a család életének, így már gyerekként is sok irodalmi művet olvasott és cikket írt, amivel kivívta az emberek elismerését. Azonban idővel egyre önteltebb lett. Egy alkalommal lakóházának homlokzatára a következőket írta: „Az emberi civilizáció minden művét elolvastam, az Ég alatt leledző minden írásjegyet ismerek." Így éltette önmagát. Később egy idős ember egy könyvvel lépett oda hozzá, és arra kérte, hogy segítsen neki az olvasásban. Ekkor derült ki, hogy sok olyan szó és kifejezés van, amelyeket Su Shi egyáltalán nem ismer. Ettől fogva nem kérkedett a tudásával, sőt átírta a feliratot: „Szorgalommal sajátítom el az Ég alatt leledző minden írásjegyet, vasakarattal és alapossággal tanulmányozom az emberi civilizáció minden művét". Tudásának gyarapodásával tehetsége is egyre inkább kibontakozott, ami a magas rangú államférfiak közé emelte. Életében számtalan lírai verset írt.

Su Shi mesteri módon a természeti jelenségek ábrázolásával fejtette ki életfilozófiáját. A Shui Diao Ge Tou (Emlékezés Su Zhe-re az őszközép-ünnep idején) című verse jó példa erre. Ezt az őszközép-ünnep alkalmából írta. Teliholdas éjszaka volt, a földet ezüstfény ragyogta be. Su Shi és öcse, Su Di éppen hét évvel azelőtt vett búcsút egymástól. Ez ihletette a költőt a Shui Diao Ge Tuo című költemény megírására. A vers öccse iránt érzett hiányáról, és nagyra törő politikai céljainak meg nem valósulásáról szól.

A vers hátteréül a hagyományos kínai ünnep, az őszközép-ünnep szolgál. Ez a család ünnepe. Ebből az alkalomból a családtagok bármilyen messze is legyenek, hazatérnek, és közösen fogyasztják el a családi összetartozást szimbolizáló pogácsát, együtt gyönyörködnek a holdfényben és a lampionok színpompás fényében. Különleges a kínaiak kötődése a Holdhoz, különös jelentőséggel bír az őszközép-ünnepi telihold is, amely a családtagok egységét, boldogságát jelképezi. De a költő ebben a versében a hagyományokkal ellentétben egyedül emeli poharát a Hold felé. Mikor született a Hold? - teszi fel a kérdést. A Hold az időt és a teret testesíti meg. Szavain keresztül a Hold mint képzeletbeli világ jelenik meg. Ösztönösen vágyakozott ebbe a képzeletbeli világba a szél hátán, a felhőt meglovagolva. Nehéz volt búcsút vennie családtagjaitól, rokonaitól. A holdfény változásával ellentmondásos lelkivilága is egyre komorabbá vált. A telihold fényében az jutott a költő eszébe, hogy hozzá hasonlóan milyen sokan lehetnek azok, akik nem térhetnek haza.. Miért válsz ilyen kerekké akkor, amikor a családtagok, a rokonok távol vannak, messze élnek egymástól? - kérdezte önkéntelen a Holdat. Miért ez a kínzás? Ennek ellenére a holdfény továbbra is beragyogta a Földet, az emberi civilizációt. Ekkor a költő haragos lelkivilága elcsendesedett, és ráébredt arra, hogy ha az ember átélheti a bánatot, az örömet, az elválást és az összetartozást, akkor a Hold is átélheti a sötétséget, a derűt, az újhold és a telihold időszakát. Amióta a világ világ, ez így van, tehát semmi sem tökéletes. Arra jutott, hogy neki is félre kell tennie vágyait, és versét két közismert mondattal zárta, melyekkel nyugalmat, jó egészséget és boldogságot kívánt mindenkinek, hogy távolról is együtt gyönyörködhessenek a Hold szépségében.