A Postabontó mikrofonjánál a műsorvezető, Ilona köszönti a hallgatókat.

Nos, csak kiböjtöltük. Egyrészt kiböjtöltük a mostani hűvösebb, természetesen csak a múlt heti kánikulához képest hűvösebb időt is. Másrészt pedig elkezdenek érkezni a levelek – úgy látszik az időjárás után a posta is elkezdte megemberelni magát. Nem kell azért megijedni, hogy nem marad bosszankodnivalónk, mert Belovitz Karcsi barátunk levele, amelyről pedig 100 százalékos biztonsággal tudjuk, hogy már úton van, továbbra sem érkezett meg. De minthogy úgy látszik, hogy most már nem is fog, ezért tegnap feladtuk számára a kínai nyelvleckéinket tartalmazó csomagot. Ugyanis, mint azt már eddig is tudtuk, Belovitz Karcsin nehezen tudna akárki is kifogni. Nem viszi el a posta a levelét? Hát ír nekünk e-mailt. Jó, ez eddig még nem nagy dolog. De a feladott borítékban voltak névjegykártyák is? Hát akkor Belovitz Karcsi barátunk lefénymásolja a névjegykártyákat és csatolja az e-mailjéhez. Le a kalappal ötletessége előtt. Biztos vagyok benne, hogy ha teszem azt facsemetéket kértünk volna, Belovitz Karcsi azt is eljuttatta volna a hozzánk a posta segítsége nélkül is. Most már csak a mi tegnap feladott csomagunknak kellene eljutnia barátunkhoz Magyarországra…

De lássunk most már levelet is. Mégpedig folytatva azt az ötletességet, szellemességet, amiről az előbb szó volt, Dudás György levelének egyik írásából idézek. Dudás Gyurka barátunk ugyanis a levelei mellett nagy örömünkre el szokta küldeni elmélkedéseit, filozofikus gondolatait is, most pedig egy rövid anekdotát kaptunk tőle. Engem Örkény István egyperces novelláinak hangvételére emlékeztet, de majd Önök eldöntik, hogy igazam van-e. Íme tehát a mű, amelynek címe egyébként: A megrémült szúnyog.

„A László Kórházban kemoterápiában részesültem. Hétfőtől szerda reggelig állandóan csepegett a nedű az ereimbe. Augusztusban egyik nap délután egy szúnyog az ablakon vidáman harsonázva betért hozzánk. Hárman voltunk, a mellettem lévő felett körözött, azt nem találta jónak, továbbment és vígan zenélt jó hangosan, a másik beteget is megszemlélte, de még csak meg sem kísérelte, hogy leszálljon, hanem egyenesen jött felém. Ki tudja, miért landolt pont arra a karomra, ahol a kemó be volt kötve. A futóműveit a szőr között akkurátusan elhelyezte, és nekikészülve a teleszkópos szívócsövét is a megfelelő helyre tette. És ezzel megkezdődött a művelet, én pedig vártam, hogy mi lesz. Látom, hogy igen nagy erőt fejt ki, amíg a bőrön átpréseli a csőrét. Amikor a vér megjelent a szívókájában, rémülten igyekezett minél előbb megszabadulni, és zeneszó nélkül igen gyorsan távozott. A fél év alatt ez az egy szúnyog volt talán az egész kórházban. Amikor a többiek felébredtek, elmondtam nekik a nagy kalandot. Na, ez sem fog többet idejönni – mondták."

Azt hiszem Önök is egyetértenek velem, hogy kitűnő írás. Annyi fanyarság, rezignáció van benne, hogy egyszerre nevet és sír, aki olvassa a kórházi kalandot.

Valahogy úgy, mint mai utolsó levelünk idézetét olvasván. Varga Ákos ugyan egész másról írt Balatonkeneséről, de a lényeg nála is ugyanaz: bajban is őrizzük meg emberségünket. Márpedig baj van sok, Dudás Gyuri a betegségről írt, Varga Ákos az árvíz utáni egyik teendőről: „Mi most két hétig a munkahelyemen táboroztatni fogunk, hátrányos helyzetű gyerekeket, valamint az árvíz által sújtott egyik település gyermekeit látjuk vendégül."

Műsorunk végéhez érve köszönöm a figyelmüket. A műsorvezetőt, Ilonát hallották. A viszonthallásra!