A Postabontó mikrofonjánál a műsorvezető, Ilona köszönti a hallgatókat.

Szokásomtól eltérően ezúttal legszemélyesebb ügyemmel kezdem a Postabontót. Kedves barátom, régi hűséges hallgatónk, Kínai barátja és jó ismerője/ismerőse, Dr. Bárdi László legutóbbi levele ugyanis nem hagy nyugodni. Gyönyörű kézírással írt levéllel tisztelt meg engem, amit eltettem legbecsesebb emlékeim közé. Voltaképpen nem is nagyon értem, miért hatódtam meg annyira, de idézem levelének első két mondatát, és akkor már érthetőbb lesz, mire gondolok: „Már eltelt egy hónap is, hogy találkoztunk Pekingben, a munkahelyeden, a CRI Magyar Szekciójában. Nagyon örültem, hogy jó egészségben, mosolyogva láttalak" – kezdi tehát levelét Bárdi László. Nos, talán Laci barátom figyelmessége az, ami annyira megható. Nekem, aki a magyar nyelvvel foglalkozom, rendkívül jól esik minden visszajelzés a munkámmal kapcsolatban, hiszen minden elismerés további jó munkára ösztönöz, elvégre meg kell felelni az elvárásoknak. Az pedig különösen megtisztelő, ha valaki nemcsak a munkát, hanem az embert is értékeli, aki a mikrofonnál ül, aki a számítógép monitorja mögött végzi feladatát.

Természetesen sok ilyen hallgatónk van, sokan tisztelnek meg minket azzal, hogy úgy tekintenek ránk, mint személyes jó ismerőseikre, mint barátaikra, mint családtagjaikra, és akikkel kapcsolatban mi is elmondhatjuk, hogy a hallgatóink egyben magyar barátaink is. Ezzel kapcsolatban hadd idézzek egy másik régi hallgatónk, Kaczúr István kedves leveléből is: „Természetesen mindennap hallgatom az adásokat. És különösen örülök, amikor Ilonát hallom a Postabontóban és a nyelvleckében. Mint amikor egyszer személyesen is találkoztunk a budapesti nagykövetségen. Lesz-e még ilyen mostanában? Szívesen elmennék." Én biztosra veszem, hogy lesz még alkalom a találkozóra, azt pedig az előzőek után talán már mondanom sem kell, hogy én is mennyire szívesen találkoznék újra hallgatóinkkal.

Aztán, mivel három a magyar igazság, itt van Horváth István nem kevésbé megható néhány mondata, amelyben szintén megemlítődik a budapesti hallgatói találkozó, valamennyiünk életének egyik legkedvesebb emléke: „Ugye nem írok újat azzal, hogy hallgatlak benneteket. Így a levél is közvetlen barátságos szavakkal íródik, mint kedves ismerősnek. Ilonka! Azért írok közvetlen neked, mert kedvesnek tartalak. Barátságos szavaid most is a fülembe csengenek, amint a budapesti találkozás alkalmával beszéltél hozzám."

És ugyan három a magyar igazság, de „egy pedig a ráadás", álljon itt negyedik emlékül vagy ha úgy tetszik tanúságul Dudás Gyurka barátunk leveléből is egy részlet. Annál is inkább, mert Dudás Gyurkának szerkesztőségünk minden tagjához szokott néhány kedves szava lenni, már csak ezért is kihagyhatatlan mostani felsorolásunkból. És még azért is, mert levelének elején megemlíti Belovitz Karcsi nevét is, szerkesztőségünk és Dudás Gyurka barátját. Nos, így kezdődik Dudás Gyurka egyik legutóbbi levele: „Kedves Ilonka! Szeretettel üdvözlöm Önt és a szekció minden tagját. Nagyon szépen köszönöm a Postabontóban elmondott kedves szavait. Amiről nemcsak a rádióból értesültem, hanem az internetről Belovitz Károly barátomtól is megkaptam."

És ha ezekkel a szavakkal kezdtem a műsort, hogy „szokásomtól eltérően", akkor ezzel is kell befejeznem. Szokásomtól eltérően ugyanis egy korábban már idézett levélrészlettel fejezem be. Korábban azt írtam, hogy „Belovitz Karcsi barátunk már-már költői szavakkal írta a következőket". Ma talán annyit változtatnék ezen, hogy a „már-már" ki is hagyható: „noha embertanilag más típus vagyok, mint ti, mégis otthon éreztem magam nálatok, szeretettel gondolok rátok, és testvéremnek tekintelek benneteket."

Műsorunk végéhez érve köszönöm a figyelmüket. A műsorvezetőt, Ilonát hallották. A viszonthallásra!