A Postabontó mikrofonjánál a műsorvezető, Ilona köszönti a hallgatókat.

Itt Pekingben véget ért a kánikula, nincs már forróság, elmúlt a trópusi meleg. Most már csak szimplán meleg van. Majdnem azt írtam, hogy az évszaknak megfelelően, de most már nem is tudom, hogy mi az évszaknak megfelelő időjárás. Hogy megtudjuk milyen is a négy évszak, lassan már Dudás György kedves barátunk legutóbbi levelének jó tanácsát kell megszívlelnünk. A levél címe ugyanis az, hogy „Olvassátok a régi könyveket". Hát, igen, ahogy az a régi könyvekből is megtudható, régen a tél tél, a nyár pedig nyár volt. A tél télségére és a nyár nyárságára persze még én is emlékszem fiatal koromból, de hogy unokáink is tapasztalni fogják-e, az legalábbis kétséges. Márpedig hallgatóinknak sem mindegy mi lesz a jövő generációval. Leveleikben sokszor számolnak be rokonaikról. És milyen érdekes, legtöbben az unokákról szoktak írni. Kaczur István például két lányunokájáról: „Ágnes most itthon van. Angolt és spanyolt tanít, és közben készül egyetemi tanulmányainak befejezésére. Enikő pedig készül a középiskolába. 2010 őszétől a gimnáziumban tanul."

De természetesen Dudás Gyuri barátunk nem ragad le a partikularitásnál, szokása szerint nagyobb ívű gondolatot vázolt fel levelében, bár azt hiszem az én bevezető gondolatommal is egyetért. Ha a részletekre nincs is idő, nézzük Dudás Gyuri levelének alapvetéseit: „A történelem ismerete minden embernek nagyon fontos. Különösen az a része, amely az emberiség életére igen nagy hatással volt, és van nagyon sokáig." Majd pedig a részletes kifejtés után így összegzi tapasztalatait kedves levélíró barátunk: „Nagyon sajnálom, hogy a fiatalok nem olvassák gyakrabban a régi könyveket. Különösen azokat nem, amelyekből megtudhatnák, hogy mitől óvakodjanak. A múltból csak azt kell átvenni, ami segíti a jövő fejlődését. Mindent hátra kell hagyni, ami gátolja az emberiség tudatának gazdagítását, ismeretének bővítését, kultúrájának ápolását, hagyományainak megőrzését, a nemzet tudatának a gyökerektől való megismerhetőségét." Mit is tudnék hozzátenni Dudás Gyuri barátunk szavaihoz? Tökéletesen igaza van. Elemzésének olvastán, főleg a „mindent hátra kell hagyni" résznél egy másik hallgatónk által korábban küldött történet jutott eszembe. Még a nyári árvizek mentési munkálataiban vett részt Horváth István dunaszentbenedeki hallgatónk. Hosszasan, rendkívül érdekfeszítően be is számol róla, hogyan küzdöttek a törékeny csónakukkal a víz ereje ellen. A tragikus események mellett megemlít egy humoros részletet is, íme: „De volt egy kicsit vidámabb mentés is. Egy kis malackát, amelyet sodort a víz, megfogtunk, a csónakba tettük. Kis idő múlva azonban kiugrott a csónakból, újból be kellett indítani a csónak motorját, és újból elkaptuk a malacot. Ekkor a barátom fogta, és nem tudtuk mitévők legyünk. A víz valahonnét egy papírkarton dobozt sodort, azt fogtuk ki, és a malacka ebbe került bele. Olyan jól érezte magát, nyugodtan alukált, amikor a barátom száraz kenyerét egy darab szalonnával megette." Nos, ezt az igaz történetet olvashatjuk szimbolikusan is, a szalonnaevő malacka, aki nem akarta, hogy megmentsék, inkább visszaugrott a biztos halálba. Dudás Gyuri ugyebár, mint az előbb már idéztem, azt írta, hogy „Mindent hátra kell hagyni, ami gátolja az emberiség tudatának gazdagítását". De mi van akkor, ha valaki, mint egy malacka, maga akar hátramaradni?

Ezzel a költői kérdéssel a mai Postabontó véget is ért. Megköszönöm kitüntető figyelmüket. A műsorvezetőt, Ilonát hallották. A viszonthallásra!