Kaczúr István úr szorgalmas és bölcs ember volt, aki aktívan élt az utolsó napjaiig. Nagyon hálásak vagyunk neki, amiért minden este kitartóan hallgatta az adásunkat. Büszkék vagyunk arra, hogy ilyen kiváló barátunk volt.
Kaczúr István, a kínai nemzeti rádió egyetlen magyar műsorfigyelője, idén februárban még készítették vele a pályakezdéséről, riporteri hitvallásáról és nyugdíjas napjairól kérdeztük, de arról is faggattuk, hogyan lett a kínai nemzeti rádió egyetlen magyar műsorfigyelője.
Az újságírásról Kaczúr István elmondta: Sosem készültem riporternek. Az eredeti szakmám bádogos. Kubikos édesapám – akiről később könyvet is írtam – azt mondta, olyan helyre álljak be inasnak, ahol enni is adnak, mert ő a hat testvérem mellett már csak ruházni tud. Így szabadultam fel, mint bádogos 1946 októberében. Nem egészen. Addig még évek teltek el. A háború után ugyanis nem kaptam állást. Az akkori munkaközvetítőből kiajánlottak lakatosnak mondván, hazudjam azt, hogy ez a szakmám.
A munkáról megkérdeztem, mi a munka? Kiderült, hogy lyukas tejeskannákat kell befoltozni, előttem már nyolcan próbálkoztak vele, de senkinek sem sikerült, mert éppen fordítva csinálták, mint kellett volna. Én két hét alatt egy hegynyi tejeskannát befoltoztam. Ki is toltam magammal, mert elfogyott a munka. Közben megüresedett a kazánházban a fűtő helye, odakerültem, bár nem volt ilyen vizsgám. Vártam, hogy beiskolázzanak, közben írtam egy cikket az akkori Viharsarokba, amiben megbíráltam a helyi párttitkárt, mert kizavarta a fiatalokat a klubból mondván, Marx és Lenin képe alatt ne táncoljuk, szórakozzunk.
Megkerestek az újságtól. Kíváncsiak voltak rá, ki ez a bátor fiatalember. Hívtak, legyen én is újságíró, de nemet mondtam, volt nekem becsületes szakmám. Egy évvel később berendeltek a megyei pártbizottságra, hogy beiskoláznak Pestre, menjek fel a minisztériumba. Örültem, hogy végre lesz kazánfűtő vizsgám, csak ott derült ki, egy évig haza sem engednek az újságíró iskolából. 1952. február 10-én kerültem az akkori Viharsarok szerkesztőségébe, 1956-tól pedig Csongrád Megyei Hírlap lett belőle, végül innen mentem nyugdíjba 1985. december 31-én, 34 évig voltam hivatásos újságíró.
Az emberekről szerettem írni, a munka világáról, az iparosokról, a parasztokról. Igazán érdekeset ugyanis csak tőlük lehetett tanulni. És én mindig azt kerestem, hogy mi az, ami engem és másokat is érdekel.
Megkerestek, hogy legyek a Magyar Rádió első Csongrád megyei tudósítója. 1952 és '59 között az újságírói munkám mellett én láttam el helyi hírekkel a rádiót. De tudósítottam a moszkvai és a bécsi VIT-ről is.
A nyugdíjas napjairól ezt a hivatást soha nem lehet abba hagyni. Ma is rendszeresen írok, egyiket-másikat közli is a Délmagyarország, de sok a fiókomban végzi. Rádió és tévébolond vagyok. Minden este fél 10-től hallgatom a kínai rádió félórás magyar nyelvű adását. Írok is nekik rendszeresen. Ma már a Kínai Nemzeti Rádió hivatalos műsorfigyelője vagyok. A másik szenvedélyem a tévézés. A műhold segítségével több száz csatornát láthatok, leginkább a kínai és japán adásokat szoktam figyelni. Az elmúlt években pedig körbeültettem a panelházat, ahol lakom dió és szilvafával, ezüstjuharral és nyírfákkal. Szóval nem unom magam.
A családot a lányom és a három unokám jelenti, akik közül kettő velem is lakik. Nagyon jó, hogy fiatalokkal vagyok körbevéve, magam is megfiatalodok, amikor beszélgetünk, borozgatunk, együtt vagyunk.
Minden nap elolvasom a Délmagyart, sajnálom, hogy olyan sok hirdetés van benne és a jó riportoknak már kevesebb hely jut. Az internettel eddig nem sikerült megbarátkoznom, jó kis kiszolgáló sereget jelentenek az unokák, a világhálón ők kalandoznak helyettem is. Nekem marad a tévé és rádió, mert ma is a hírek jelentik az életemet.
Kaczúr István úr nem tűnt el nyomtalanul, hanem mindig megmarad a szívünkben, és bárhol is legyen most, egészen biztosan mosolyogva néz le ránk.
A halálán érzett szomorúságon túl, mi továbbra is boldogan fogunk emlékezni a műsorainkat hallgató Kaczúr Istvánra is.
(Írta/fordította: Dong Xuhui)
