A mezőgazdaságból élők létszáma, ahogy a világ legtöbb fejlett országában történt, az iparosodás és az urbanizáció folyamán csökkenni fog Kínában is. A legközelebbi példa erre a „négy ázsiai tigris", Dél-Korea, Szingapúr, Hongkong és Tajvan fejlődésének története.

Kína már harminc éve az iparosodás és az urbanizáció útjára lépett. Ennek ellenére a mezőgazdaságból élők létszáma a korábbi 700 millióról mára 900 millióra nőtt. 2008-ban a globális pénzügyi válság Kínát is elérte, hatására több mint 20 millió belföldi migráns, a kutatók által „új munkásoknak" nevezett csoport tagjai tértek vissza a falvakba, hogy újból földművesek legyenek.

Így még mindig 900 millióan dolgoznak a 400 milliós városi lakosság étkeztetésén, több a kínálat a keresletnél, vannak, akik ezzel indokolják a kínai gazdálkodók szegénységét.

Dolgozzanak kevesebben a mezőgazdaságban

Mi történne, ha a többi fejlett országhoz hasonlóan Kínában is csak a lakosság tíz százalékát tennék ki a mezőgazdaságból élők, és 800 millióan vándorolnának városokba, hogy ott dolgozzanak?

A világ fejlett országainak össznépessége körülbelül 600 millió, míg Kína, India, Vietnam és más fejlődő országoké összesen mindenképpen több mint egymilliárd. Ha ebből csak egymilliárd munkás dolgozna a gyáriparban 600 millió ember keresetéért, ez azt eredményezné, hogy az új munkások soha nem keresnének eleget a megélhetéshez.

A fejlett országokban a gyáriparban termelt 100 jüannyi GDP-ből 75 jüan az emberek jövedelme, Kínában minden 100 jüannyi GDP-ből csak 35 jüan az emberek jövedelme.

A munkamegosztási rendszerben, ha az új munkásoknak ennyire kevés a keresete, akkor hogyan válhatnának városi lakosokká? Ha most 800 millió belföldi migráns válna városi munkássá, de a havi jövedelmük csak 2000 jüan lenne, akkor az ország számára a mezőgazdaságból élők kérdése átalakulna munkáskérdéssé.

Kínának szüksége van arra, hogy a mezőgazdaságról az iparra helyeződjön a hangsúly, ám a nemzetközi helyzetet tekintve a kínai áruk termelésének növekedése nem eredményezne egyenlőbb vagyoneloszlást a kínai társadalomban. Úgy tűnik, ez Kína saját farkába harapó kígyója.

A fordulópont

Kína a világ legnagyobb fejlődő országa, a világ népességének és a humán-erőforrásának egyötödével rendelkezik. Mielőtt Kína csatlakozott a világ gyáriparához, a világ gyáripari szerkezetében kevesebben termeltek több embernek. Azonban hiába érte el Kína a fordulópontot, és gyártanak többen kevesebb ember számára. Ennek egyik következménye az lett, hogy bár Kína már harminc éve halad az iparosodás útján, és már elért a folyamat végső szakaszába, a mezőgazdaságból élők a száma 200 millióval 900 millióra növekedett. Mind a társadalombiztosítás, az oktatás és az orvosi ellátás színvonala is elmaradott a „négy ázsiai tigris" példájához képest. Egyszóval, a négy ázsiai tigris ország exportvezérelt ipari termelése nem nyújt megoldást Kína problémájára.

Kísért az 1997-es válság

Akkor most mi lesz Kínával? Erre a kérdésre keresik most a választ a kínaiak.

Kína mai problémái hasonlítanak az 1997-es ázsiai pénzügyi válság során tapasztaltakhoz. Egyrészt nagymértékben növelik a kormányzati a befektetéseket, hogy fenntartsák a gazdasági fejlődés ütemét, stimulálva a munkahelyteremtést, és egyensúlyban tartva a társadalmi stabilitást. Másrészt többek között az exportra kivetett adók csökkentésével az ország délkeleti, óceánparti részén működő, exportból élő vállalkozásoknak segíthetnek túljutni nehéz időszakon. Így azok rövid időn belül visszatérhetnek a növekedés útjára.

Ez a fajta válságkezelés két feltételezésen alapszik. Az egyik, hogy a globális pénzügyi válság hamarosan véget ér, és újra erősödik a külföldi kereslet, a délkelet-kínai vállalkozások pedig ismét az ország gazdasági növekedésének meghajtói lehetnek. A másik feltételezés az, hogy az exportvezérelt iparosodás révén Kína egyszerre válhat urbanizálódott és modernizálódott országgá. Úgy tűnik azonban, hogy mindkét feltételezés ingatag lábakon áll.

A Délkelet-Kínát sújtó pénzügyi válság valójában nem minden elemében kapcsolódott össze a globális pénzügyi válsággal, a globális gyáripar átalakulásának elkerülhetetlen velejárója volt, amely rámutatott, hogy az exportvezérelt növekedés nem fenntartható. A másik probléma ezzel, hogy az exportvezérelt iparosodás stratégiája nem segíthet egy ekkora országnak abban, hogy egyszerre valósuljon meg az urbanizáció és a modernizáció.

A mai globális pénzügyi válság teljesen más, mint az 1997-es pénzügyi válság, legalábbis Kína számára. 1997-ben Kína az exportvezérelt iparosodási folyamat elején volt, ma pedig már a folyamat végére ért. Ha Kína ugyanolyan stimuláló pénzügyi intézkedéseket vezetne be, csak rontana a jelenlegi túltermelés problémáján, melynek következtében hosszú ideig tartó defláció és még nagyobb gazdasági válság fog keletkezni. Így Kína nemcsak bennragad a válságban, hanem amikor a többi ország már kilábal a válságból, Kína pont akkor lép be a válság legmélyebb szakaszába.

Sőt, azt is megjósolható, hogy ha az Egyesült Államok és más fejlett országok kijutnak a válságból, az sem jelenti azt, hogy Kínának ismét lehetősége nyílik arra, hogy visszaszerezze az 1997-es fejlődési tempóját. Mert akkor már korántsem lesz biztos, hogy az USA és más fejlett piacok a Kínában gyártott termékeket választják, esélyes, hogy a „made in Vietnam", „made in India" feliratú termékekre nagyobb lesz a kereslet. Az sem lehetetlen, hogy Észak-Korea veszi át Kína pozícióját. A fejlett piacok számára nagy a választék, és a kínai ipar már nem rendelkezik az alacsony gyártási költség előnyével.

A „Haikou-jelenséget" próbálják elkerülni

Az alacsony ütemű fejlődés nem teljesen rossz dolog. A japán gazdaság például a lassú növekedés harminc éve alatt is fejlődött. Japán tapasztalata Kína számára nagyon értékes, főleg a délkelet-kínai térség válságkezelésében.

1985-ben Japánban a Plaza Egyezmény aláírása után a jen nagymértékben felértékelődött, az országban az ezt követő húsz évben a vállalkozások csődbe mentek és az emberek munkanélkülivé váltak. Az utóbbi harminc évben Japán fokozatosan külföldre exportálta az iparát, a tőkéjét, a technológiáját, a cégvezetéseit és képzett szakembereit. Így jött létre a japánok globális gazdasága. Bár Japánban még mindig csak alacsony ütemben, sőt negatívan fejlődik a nemzetgazdaság, ez nem idéz elő komoly társadalmi konfliktust, mert az emberek életszínvonala is fokozatosan emelkedik.

Vajon miért az ipar és a tőke exportálása segít a válság leküzdésében? Az exportvezérelt növekedési stratégia csak ideiglenes érvényű, miután megvalósult az urbanizáció, a modernizáció, ennek a stratégiának már nincsen jelentősége. Ha az ipart és a tőkét nem költöztetik át a viszonylag elmaradottabb területekre, akkor csődbe juthatnak. A megoldás tehát a túlzott iparosodás, a tőke, a márkák, a technológia, az infrastruktúra és a képzett szakemberek exportja lesz, a más országokban található földek, munkaerő, energiaforrások felhasználásával érték teremthető.

Amivel Kína manapságban szembenéz, az a kilencvenes évekbeli Japán helyzetéhez hasonlít, a japán példa alapján a korlátozott pénzügyi erőforrásokat a társadalmi és az ökológiai színvonal emelésére kell fordítani.

1990 körül Haikou város Kínában Shenzhou-hoz hasonlóan a gyors ütemben fejlődő térségek közé tartozott, azonban az 1997-es ázsiai pénzügyi válság folyamán Haikou recesszióba került, és azóta nem állt növekedési pályára, sőt a városról majdnem teljesen elfeledkeztek az emberek az utóbbi évtizedben.

Vajon ez miért történt így?

A város esete hasonló a befejezetlen ingatlan-beruházásokéhoz, márpedig az ilyesmi nem ritka a mai Kínában. Egy ilyen épület, ha folytatják az építését, a kivitelezéshez talán csak néhány millió jüanos befektetésre lenne szükség, azonban következő évtizedben akkor sem veszi meg senki. Nem azért, mert senki nem tudja kifizetni a milliós beruházást, a valódi ok, hogy a projekthez kapcsolódó gazdasági viszonyok rendezetlenné váltak, a helyreállításhoz rengeteg időt és energiát kell befektetni, s ezt, a milliós pénzügyi befektetéshez képest, már nem vállalják szívesen az emberek. Ezt a példát alkalmazhatjuk a gazdaság tekintetében is. Egy gyors ütemben fejlődő gazdaságot, ha hirtelen lelassul a fejlődés üteme, egy rossz válságkezelő intézkedés könnyen a félkész épületek sorsára juttathat.

Az új munkások jövője

A Kína délkeleti részén található sok ipari város kormányzatának ma még nagy hatalma és anyagi befolyása van, az itt felgyűlő tőkét érdemes lenne a helyes területekbe, iparágakba fektetni. Ha a pénzt arra használják, hogy ezzel segítsék a városokban munkát vállaló migránsok integrációját, és a városi lakosok életszínvonalát emelik, akkor a növekvő népesség, a fejlődő szolgáltatási szféra és az ingatlanipar fejlődése együttesen segíti a városokat abban, hogy mihamarabb kijussanak a válságból.

Az elkövetkező harminc évben a kínai népesség nem lesz kevesebb mint 1,5 milliárd. Ha a fejlett országokhoz hasonlóan a kínai földművesek létszáma a lakosságnak csupán tíz százalékát tenné ki, akkor közel 1,3 milliárdan élnének a városokban, és 150 millióan a falvakban.

Kína eddig harminc évig fejlődött rendkívül gyors ütemben, az ország fejlődéséhez szükséges erőforrások egy részét a nemzetközi piac biztosította, de a mezőgazdaságból élők létszáma 200 millióval megnövekedett.

Ha a mezőgazdaságból élőket fokozatosan integrálják a városi társadalomba, kiküszöbölhetők lesznek a társadalmi egyenlőtlenségek.

(Írta/fordította: Zhao Jing)