Az erhu kéthúrú hegedű. A kínai zenetörténetben már nagyon korán megjelent. Több mint ezer évvel ezelőtt, a VII-X. században, a Tang-dinasztia idején hozták létre. Akkoriban főként Északnyugat-Kínában örvendett nagy népszerűségnek az ott élő nemzetiségek között. Az erhu több mint ezer éven keresztül mindig fontos kísérőhangszer volt az operaelőadásokon.

Az erhu felépítése viszonylag egyszerű. Egy kb. 80 cm hosszú fából készült hangszernyak, amelyre két húrt feszítenek ki, amiket lófarokból készült vonóval szólaltatnak meg. A kéthúrú hegedű teste a nyél alsó részéhez kapcsolódik, úgy, mint egy teáscsésze.

Az előadásokon az ülő előadóművész a lábát keresztbe téve az erhút a combjára állítja. A művész a hangszert a bal kezében tartja, és a jobbjával pedig a vonót fogva hegedül. A hangszer hangterjedelme rendkívül széles. Mivel a hangszeren játszott dallamok a kínai beszéd hanglejtésére erősen hasonlítanak, ezért kínai hegedűnek is hívják. Az erhu szomorkás hangja kiválóan alkalmas a mély emberi érzések kifejezésére.

1949 után az erhu hatalmas népszerűségre tett szert, készítése, a vele előadott dalok is nagy reformokon mentek keresztül és már nemcsak szólóhangszerként, hanem operaelőadásokon, táncdaraboknál, és a popzenében is gyakran használták. A zenei koncerteken és előadásokon az egyik legfontosabb kísérőhangszer. Napjainkban az erhút számos nyugati fúvos és vonós zenekar is felvette hangszerei közé.

A hangszer könnyű szerkezete, praktikus nagysága és olcsósága miatt Kína-szerte igen népszerű, valamint elbűvölő hangja miatt a kínaiak nagyon szeretik.

A leghíresebb erhún előadott darab: