A 2008. évi pusztító erejű szecsuani földrengés túlélő gyerekei ma

„- Ne felejtsd el a kólámat, bácsi!”

„- A kólát igen, igen, azonnal hozom!”

„- Hideget kérek.”

Az fenti szavak a 18 éves Xue Xiao (Hszüe Hsziao) első mondatai voltak, miután kimentették a romok alól a 2008. május 12-i Sichuan (Szecsuan) tartományt ért 8,0-as erősségű földrengés után. Az üdítőt kérő fiú szavai némileg oldották az akkori helyszíni tudósítások hangulatát a gyászoló országban.

Xue Xiao, a "kóla fiú"

Idén volt a pusztító erejű természeti katasztrófa 13. évfordulója. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan élnek ma ennyi év után azok, akik akkor gyerekként élték túl a földrengést.

„Xue Xiaonak hívnak, 28 éves vagyok és a Coca Cola sichuani gyárában dolgozom. Feladatom főleg a turistacsoportok vezetése, a látogatóknak bemutatva a Coca Cola történetét, fenntartható fejlesztési stratégiáját és a gyártósor technológiai jellemzőit. Valójában eleinte fogalmam sem volt, hogy annak idején az emberek ’kóla fiúnak’ neveztek el. Amit nem tudtak az az, hogy amikor kimentettek azért kértem a kólát, mert ez egy ígéret volt a mentők részéről, amikor még a romok alatt voltam. És én ehhez az ígérethez ragaszkodtam” – mondta Xue Xiao.

2008. május 16-án súlyos sérülése következtében a kosárlabda rajongó Xue elvesztette a jobb karját. A shanghai-i Pénzügyi Egyetemen tanuló Xue később, de még az egyetemi végzettsége előtt állásajánlatot kapott a Coca Colától, ahol azóta is dolgozik. Eglszen pontosan Sichuan tartomány székhelyén, Chengduban (Csengtu) a Coca Cola múzeumban. Xue a világ három Coca Cola múzeumából az egyiknek az igazgatója. A másik két múzeum az amerikai Atlantában és a kelet-kínai Shanghaiban található.

„Túléltem a nagy földrengést, mitől kellene még félnem? Bármilyen nehézséggel is találom magam szembe, nyugodt tudok maradni és optimistán közelítek a megoldáshoz. Ez a legfontosabb, amit a pusztító földrengés tanulságként rám hagyományozott” – mondta Xue Xiao.

"Ha nagy leszek, ejtőernyős akarok lenni" -a 12 éves Cheng Qiang

Amikor a Richter-skála szerinti 8,0-as erősségű földrengés sújtotta Shifang (Sifang) megyét, a 12 éves Cheng Qiang (Cseng Csiang) titokban éppen elment úszni egy folyóba a barátaival, így nagy szerencséjére egyáltalán nem sérült meg. Nem nagyon értette, hogy mi is történik, csak érezte, hogy remegett a föld és a folyó víze. Hazafelé már látta az összeomlott házakat és a rémülettől kiabáló, jajveszékelő embereket. A félelem és a szomorúság érzése akkor költözött csak belé, amikor megtudta, hogy elveszítette néhány rokonát és iskolatársát.

A második napon megérkeztek falujába a katonák, az elpusztult hegyi út miatt a mentők egy része ejtőernyős volt. Cheng úgy emlékszik, hogy a sisakjukra rá volt írva, hogy ’légideszant csapatok’, a zászlójukon pedig ez állt: Huang Jiguang (Huang Csi-kuang) osztag. Huang Jiguang sichuani származású hős, a kínai népi önkéntes hadsereg katonája volt, aki életét áldozta a koreai háborúban 1952-ben.

A katonák összesen 97 napot töltöttek Shifangban, életet mentettek, eltakarították a romokat és segítettek a település és a lakosok életének újjáépítésében.

„Cheng Qiangnak hívnak, s a Népi Felszabadító Hadsereg légideszant csapatának, azon belül is a Huang Jiguang osztagnak az őrmestere vagyok. Akkoriban a szülővárosom Shifang tele volt romokkal és az életben maradottak reménytelen sírásával. A Huang Jiguang osztag 97 napig segített a falunkban. Azon a napon, amikor elbúcsúztunk tőlük, a fejem fölé emeltem egy deszkát, amire az volt írva: ha nagy leszek, ejtőernyős akarok lenni. Akkor megtaláltam életem célját. Úgy éreztem és most is úgy érzem, szeretnék olyan lenni, mint ők, a hadsereg tagjaként ott lenni, amikor az embereknek éppen szükségük van rám” – mondta Cheng Qiang.

Amikor 2013-ban a középiskola második osztályába járó Cheng meglátta a hadseregbe való jelentkezés hirdetményét, habozás nélkül jelentkezett a légideszant csapatokhoz. 2014. február 22-én, egy nappal a 18. születésnapja után, Cheng Qiang ejtőernyősként végrehajtotta az első ugrást néhány száz méter magasságban.

Tavaly szeptember 10-én, a kínai Pedagógusok Napján a világhálón gyorsan terjedt egy videó, amely az első pedagógus napját ünnepelő tanárnőről szólt. Tang Zihan (Tang Ce-han), aki 2008-ban a Beichuan (Pejcsuan) középiskola egyik túlélő diákja volt, a felvételen könnyes szemekkel mondta el annak történetét, hogy miért lett tanár.

„Már rohantam kifelé a tanteremből, amikor az osztálytársam elesett, így hátrafordultam és megpróbáltam felhúzni. De annyira remegett, hogy mindketten elestünk. A tanárunk már kijutott a teremből, de minket meglátva visszaszaladt, hogy felsegítsen bennünket. Amikor hárman kirohantunk és balra fordultunk, összeomlott az épület. A lépcső kapaszkodójának köszönhetően egy kis helyre beszorultunk az osztálytársammal, de a tanárunkat nem védte semmi, a romok maguk alá temették. A tanáromtól kaptam a „második élet” esélyét, amit annak szeretnék szentelni, amit ő nem tudott befejezni” – mondta Tang Zihan.

Amióta tanár lett, minden reggel fél 7-kor érkezik a Shaanxi (Senhszi) Tanárképző Egyetemhez tartozó általános iskolába, hogy előkészüljön az órákra, este pedig 9-ig dolgozik. Mint mondta, jól képzett és elkötelezett tanár akar lenni, s igyekszik tanítványait is olyan emberekké nevelni, akiknek a szemében fény van, a szívükben pedig szeretet”.

A 2008. évi földrengés idején középiskolába járó Dai Guohong (Taj Kuo-hung) elvesztette mindkét lábát, de így is ő volt a legszerencsésebb az osztálytársai közül. A többiek közül senki sem maradt életben. Sokáig foglalkoztatta a gondolat, hogy kerekesszékében végig kellene hajtania a távot Beichuan, Mianyang, Nanchong, Chongqing és Chengdu (Pejcsuan, Mienjang, Nancsung, Csungking és Csengtu) városokat érintve, hiszen ez újjászületésének útja.

2009 februárjában a rehabilitációs kórház úszást szervezett a földrengés sérült áldozatai számára. Dai Guohong kipróbálta, de néhány méter után nem bírta tovább. Az élmény azonban egy új érzést keltett benne. Gondolta, hogy bár a földön nem tud járni lábak nélkül, de a vízben szabadon mozoghat. „Annyira jó érzés volt!” – emlékezett vissza .

Dai Guohong, a lát nélküli mellúszás királya

„A földrengés utáni évben elkezdtem úszni tanulni testmozgás céljából. Nem gondoltam arra, hogy végül egy úszócsapatban találom magam, mi több: 9 aranyérmet is szerezhetek. El is neveztek a ’láb nélküli mellúszás királyának’. Miután visszavonultam, megalapítottam a saját kulturális társaságomat, életre szóló oktatási kurzus tervezésével és beszédek tartásával foglalkozom. Minden évben sok várost keresek fel, emberek ezreit ösztönzöm arra, hogy még jobban szeressék az életüket” – mondta Dai, aki szerint különleges élettapasztalatának köszönhetően sikeresnek tekinti magát, sok meghívást kap minden évben annak ellenére, hogy soha nem népszerűsítette kurzusát. Volt, hogy a Peking Egyetemre és a Tsinghua Egyetemre is meghívást kapott, hogy ottani hallgatóságával is megoszthassa élete történetét.

Az elmúlt 13 évben ezek a „túlélő gyerekek”, akik tanúi voltak a pusztító természeti katasztrófának és emberi tragédiáknak, „újjászülettek” és soha nem adták fel törekvésüket arra, hogy jobban éljenek, felnőttként olyanokká váljanak, amilyenek lenni akartak.