A fejlődésre és az újdonság erejére jellemző, hogy Albert Pope ezredes Columbia nevű modellje 1893-ban 313 dollárt kóstált, annyiba került, mint egy jó ló. Három évvel később már közel egymillió kerékpárt használtak az Egyesült Államokban.

A szó legszorosabb értelmében vett kerékpárversenyt 1868. május 31-én a Párizs melletti Saint-Cloud-parkban rendezték, az 1200 méteres távon az angol James Moore diadalmaskodott, aki később az első, 83 mérföld hosszú Rouen-Párizs viadalt is megnyerte.

Ami az olimpiákat illeti, már az 1896-os játékokon helyet kapott, ám akkor még az országúti része sok gondot okozott az úthálózat miatt. A kátyúk miatt szinte mindenki bukott, az ezüstérmes német August Goderich például úgy ért csak célba, hogy defektjét követően a helybéliek adtak neki kölcsön egy kerékpárt.

A kerékpározás csak 1904-ben hiányzott a programból, pedig St. Louisban is rendeztek versenyeket, de a NOB ezeket nem ismerte el hivatalosnak. Az akkor népszerű sportág ugyanis javában a profizmus szellemében élt, a pénzdíjas tornák viszont az amatőrizmus feltételének nem feleltek meg. Négy évvel korábban, Párizsban is csak egy próbát, a 2000 méteres időfutamot találták elismerésre érdemesen "tisztának".

Az országúti szakágban az egyéni időfutamot csak 1996-ban vezették be, amikor az 1960 óta rendezett 100 km-es csapatversenyt törölték. A pályakerékpáros program többször változott az idők folyamán. A legújabb három versenyszám, a madison, a keirin és az olimpiai csapatsprint csak Sydneyben került műsorra.

A hegyikerékpározás 1996-ban, Atlantában lett olimpiai szakág. A nők első alkalommal 1984-ben (Los Angeles) vettek részt országúti olimpiai versenyen, négy évvel később a repülőversenyt is bevezették a számukra.

Athénban összesen 18 aranyérem lel kerékpározásban gazdára, 12 a pályaversenyen, 4 országúti kerékpározásban, 2 hegyikerékpárban. A NOB 480 főben korlátozta az indulók számát, ezek közül 212-en az országúti versenyben, 188-an pályakerékpározásban 80-an pedig hegyikerékpározásban indulnak.