Szinte mindenki hallott már az "aranylótusz" (jin lian)-ról. Ha így nem, akkor úgy már biztosan, hogy lábelkötés, pontosabban láblekötözés, vagy látott furcsa, pici lábú nőket, leginkább időseket, fényképeken.
A történet elég régen kezdődött. A X. század elején a Tang-dinasztia Li Yu nevű császára parancsolta meg az egyik lánynak, hogy selyemszalaggal kösse be a lábát, és úgy táncoljon az arany lótuszokkal borított emelvényen. A legenda innen eredezteti a lábelkötést, valamint és az arany lótusz is így kerül a történetbe. Csakhogy később a lábelkötes olyan kegyetlen lett, hogy nemhogy táncolni, sokszor még menni is alig tudtak a kicsiny lábú nők. Először csak az uralkodói udvar kiváltsága volt a láblekötés, aztán azonban egyre elterjedtebb lett, a századok folyamán divatba jött az alsóbb osztályok közt is. Széles körben csak a Ming-dinasztia idejen terjedt el. A dinasztialapító Zhu Hongwu császár házastársát még kinevették nagy, elkötetlen lába miatt, ami, nem a nevetés, a "nagy" láb, érthető is volt, hiszen az első Ming-császár is, hitvese is paraszt volt, mielőtt császár lett. A császár egyébként a nevetőket példásan megbüntette, a lábelkötözés pedig folytatta diadalútját.
"Aranylótusz"-hoz a következőképpen lehetett jutni. 5 éves koruk környékén kötötték el a lányok lábát. Annál korábban nem, hogy kifejlődhessen valamennyire a lábboltozat, később már inkább, hogy még egy kicsit tudják hasznosítani a lány munkaerejét, már ahol erre egyáltalán szükség volt. Ősszel, vagy télen kezdtek as elkötéshez, mert akkor kevésbé érzékeny a láb. Próbálták különböző szerekkel puhítani is a lábat, mielőtt elkezdődött a kötözés, a fájdalom azonban így is irtóztató volt. Hosszú szalaggal a nagy lábujj kivételével a lábujjakat a talp alá gyűrve lekötötzték. A lábat lekötözve tartó szalagokat is egyre szorosabbra és szorosabbra húzták, a láb is nőtt, amerre tudott, végül boltozatos, torz láb alakult ki, ami azonban csak 10 cm hosszú volt. A kezdetektől számított 3 éven át többször is eltörték a lábujjakat, a láb boltozatát is, hogy a kivánt kicsiny lábat megkapják, el lehet képzelni, mindez mennyi fájdalommal járt. Vérmérgezés, gennyezés teljesen normális velejárója volt a műveletnek, és az is, hogy a fiatal lányok néha belehaltak. Talán a 10 százalékot is elérte azok száma, akik nem élték túl a lábdeformálás durvább formáját. Mert voltak enyhébb láblekötözési módok is, amikor a csontot nem törték el, csak a növekedést akadályozták meg a lekötéssel.
|