Semmi köze a talán leginkább cicának nevezhető házi kedvenchez, illetve annyiban persze van, hogy közös ősük volt, de a kínai hegyi macskát nem lehet háziasítani, nota bene, látni is alig.

Latin neve felis bieti, kínai pedig több is van: mo mao, huang mo mao, cao shili. Csakis Kínában őshonos. Zömök teste és viszonylag rövid lába van. Bundája télen világos szürkésbarna, nyáron pedig valamivel sötétebb barna. Az oldalát és a lábait halványan kivehető vízszintes csíkok díszítik. A fülén kis sötétbarna pamacsok vannak, de korántsem annyira jellegzetesen, mint a hiúznak. A farka is meglehetősen rövid, a kifejlett példányé 35 centiméter körüli, mindössze 40 százaléka a testhosszának. 5-6 sötétszürke csík található rajta, a farok vége pedig fekete.

A világ igen kevés állatkertjében található meg, a Pekingi Állatkertben természetesen van belőlük. A 80-as években hoztak egy nőstényt és egy kant. Az előbbi 6,5, az utóbbi 9 kilogrammot nyomott.

Peking ezúttal azonban mégsem a kínai hegyi macska legfontosabb kutatási központja. Amit a világ tudósai tudnak erről a ritka állatról, azt a Xiningi Állatkertnek köszönhetően tudják. Legalábbis ha a vadonban élő egyedek életéről akarunk többet tudni, hiszen az állatkerti példányokat mindenki alaposan megvizsgálhatja. Ahhoz azonban, hogy a természeti környezetében, eredeti élőhelyén megfigyeljük a kínai hegyi macskákat, ahhoz valóságos expedíció szükségeltetik Kína nyugati hegyeibe.

A Xiningi állatkert 1973-1985 között 34 egyedet tudott begyűjteni. Fogságban ezek az állatok elsősorban éjszakai állatok, sötétedéstől pirkadatig aktívak. A vadon élő kínai hegyi macskák kora reggel és este vadásznak.

A kínai hegyi macska üregben él, ott neveli kölykeit. Az alom általában a hegyek déli lejtőjén helyezkedik el. A hímek és a nőstények külön élnek, ami meg is látszik a macskalyukon: a nőstényeké mélyebb és biztonságosabb, mint a hímeké, és csak egyetlen bejárata van.

A kínai hegyi macska legfontosabb zsákmányai a rágcsálók, szükségletének 90 százalékát ebből fedezi: elsősorban földikutya, fehér farkú mezei egér és üregi nyúl szerepel az étlapján. Madarakat is eszik, például fácánt.

Már megfigyelték azt is, hogy egy hegyi macska fülét a földre tapasztotta, úgy hallgatta a föld felszíne alatt 3-5 centiméterrel a járatukban mászkáló földikutyákat, majd kiásta őket.

Január és március a párzási időszakuk, az utódok (2-4) általában májusban jönnek világra. 7-8 hónap után pedig már el is hagyják anyjukat.

Kínai hegyi macskát eddig még csak a Tibeti felföld északkeleti részén figyeltek meg. Leginkább Qinghai tartományban fordul elő, de láttak már Gansu déli hegyein és Szecsuan tartomány északi hegyvidékén is. Máshonnan is jelentettek már kínai hegyi macskát, de a szakemberek az előbb említett helyeken kívül eddig még látják bizonyítottnak az előfordulását. Még a legnagyobb valószínűsége annak van, hogy Xinjiang Ujgur Autonóm Területen, a Pamírban, illetve a Kunlun hegységben élnek, de ennek igazolása még további expedíciók feladata lesz.

Érdekes, hogy kínai hegyi macskát legdélebbre Chengdu környékén láttak, ott, ahol egy másik rendkívül ritka állat, az óriáspanda is él. Azt nem is kell túlságosan részletezni, hogy ez miért furcsa, hiszen mindenki jól tudja, hogy az óriáspanda bambuszerdőben él, ami egyáltalán nem az a természeti környezet, amelyet a kínai hegyi macska kedvel. Egyébként az 1800-as évek végén még Szecsuan tartomány prémpiacain mindkét állat gereznájával kereskedtek.

Xining környékén 2800-4100 méteres magasságban élnek, ahol a növényzet jellemzően magashegyi rét és cserjés. Ez, és nem a bambuszliget, tekinthető a kínai hegyi macska jellegzetes előfordulási helyének. Téves továbbá az állat régebbi elnevezése, a ?kínai sivatagi macska", merthogy sivatagban éppenséggel nem él, még ha már látták is sivatagi környezetben.

Legutóbb 1992-ben rendeztek a kínai szakértők Pekingben nagy tanácskozást a kínai hegyi macskáról. Ekkor javasolták azt is, hogy emeljék legmagasabb szintre (2. kategóriából 1.-be) a faj védelmét, ami azt jelentené, hogy állami engedély kellene elejtéséhez, illetve kereskedelméhez.

A szándékos pusztításon kívül más is hozzájárul a kínai hegyi macska egyedszámának csökkenéséhez. 1958-78 között ugyanis Kínában országszerte nagy rágcsálóirtó hadjáratot folytattak, elsősorban a földikutyák ellen, minthogy úgy gondolták, a háziállatok elől eszik el a legelőn a növényeket. 1978-ban azonban felfedezték, hogy a földikutyákkal táplálkozó ragadozók is áldozatul esnek a mérgeknek. Ekkor betiltották a mérgek használatát. A tiltásnak természetesen soha nem sikerül mindenütt érvényt szerezni. Így volt ez a földikutyák méreggel való irtása esetében is.

Pedig a földikutyák elleni legjobb védekezés, ha az ember a természetes ellenségeire, ragadozó madarakra és a sok ragadozó emlősre, köztük a kínai hegyi macskára. Ahogy az már lenni szokott, az emberen kívül egyébként nincs is semmilyen természetes ellensége. Igaz, ez az egy még sok is.