Az időszámítás előtti 6000-2000 közötti kőkorszakban Kínában már kerámiaszobrokat, bronztárgyakat, jádefaragványokat, lakkfaragványokat és más faragásokat készítettek. A faragások fő jellegzetessége a dekorativitás volt. Minden műfajban megtalálható a kínai nemzet sajátos díszítőeleme.

Például a kínai faragási műfajok egyike, a jádefaragás több mint 4000 éves múltra tekint vissza. A felhasznált anyagoktól függően megkülönböztetjük a zöld jádefaragást, a zöld jáspis-, az achát-, a kristály- és a korallfaragást. Az anyagok természetes színével és alakjával összhangban lenyűgöző dísztárgyakat alkotnak a különböző drágakövekből. A technikai eljárások között a vésés, a csiszolás, a köszörülés és a fúrás szerepel. A jádefaragás két műfajra oszlik attól függően, hogy dísztárgyként vagy használati tárgyként használjuk őket. A dísztárgyak között szerepelnek olyanok, amelyek emberi és állati alakokat, mindennapi tárgyakat, eszközöket, virágokat, növényeket jelenítenek meg. A használati tárgyak között gyűrűk, pecsétek, ékszerek szerepelnek. A pekingi Tiltott Városban, azaz a Császári Palotában egy óriási jádekövet őriznek, amely a világ legnagyobb jádedarabja. Hosszúsága több mint 2 méter. Súlya meghaladja az 5000 kilót. A 18. században több faragóművész 6 évi munkájába tellett, mire elkészítették. A kő azt ábrázolja, hogy az emberek hogyan győzték le az árvizek pusztításait Da Yu, az időszámítás előtti 22-17. század között uralkodott Xia-dinasztia első vezérének vezetésével. A jádén egy mozaikkép látható, amelyen a hegycsúcsok egymást fedik, fák borítják a hegyeket, a vízesések magasról zúdulnak le. A barlangok mélyek és titokzatosak. Da Yu vezetésével az emberek a meredek hegyoldalon fejszével, fúróval, lapáttal és kalapáccsal egy árvízelvezető-csatornát építettek. A kép szemléletesen ábrázolja a megfeszített munkát, mely jól tükrözi a kínai jádefaragás magas színvonalát.

A csontfaragás abból állt, hogy az elefántcsontból és más állati eredetű csontokból díszeket faragtak. Mint például háromdimenziós szobrokat, domborműveket, réteges és réteges-berakásos faragványokat. Készítettek asztali lámpákat, kínai ecsettartókat, pecséttartókat, spanyolfalat, emberi alakokat, virág- és más növényi díszeket ezzel a faragási technikával.

A fafaragást széles körben díszítőelemként alkalmazzák a mindennapi életben, különösen az építőművészetben. Például díszítő motívumokat vésnek a gerendákba, az ajtókba, az ablakrácsokba, az oszlopokba, az ereszekbe és a kerítésekbe. Az épületplasztika nagyban fokozza a házak antikvitását és monumentalitását. Széles körben alkalmazzák a faragóművészetet a bútorkészítésben is. Sok bútorban domborművek láthatók. A használati tárgyakban sokszor megfigyelhető a fafaragás fénye. Mindmáig fennmaradt egy körülbelül 600 éves kis méretű, fatüzelésű kályha, amelyet fantasztikus művészi képzelettel zöld és kék színű keményfa berakással díszítettek. A rajta lévő dombormű életszerűen ábrázol egy békésen pihenő récepárt.

Északkelet-Kínában egy különleges faragási módszer, a szurokszén-faragás terjedt el. Ez a szénfajta a földkéreg változása során kemény fafajtákból, például ciprusfából és fenyőfából alakult ki. Könnyebb a többi szénnél, rugalmas, kopásálló, fényes-fekete, finom, repedés nélküli anyagnak számít, ezért faragásra igen alkalmas. A feljegyzések szerint már több mint 7000 évvel ezelőtt készítettek szurokszénből díszeket az ősemberek.

A kínai faragóművészek különböző gyümölcshéjakra, mint dióhéjra, olívahéjra is készítenek domborműveket, amelyek embereket, állatokat, hegyeket, palotákat, tornyokat és pagodákat ábrázolnak.

A mai Kínában a kő-, a tégla-, a falevél-, a fagyökér-, a kagyló-, a kókusz- és a jégfaragás is elterjedt, melyek a kínai nép bölcsességét és magas művészi színvonalát tükrözik.