Még csak nem is a legősibb, hanem ez az eredeti olimpiai sportág. Amint azt a történelem órákról tudjuk, az írott emlékek az első olimpiáról a Kr. e. 776-os esztendőben tudósítanak - és arról is beszámolnak, hogy anno csupán egyetlen szám szerepelt a programban: a stadionfutás. Sporttudósok persze nem mulasztják el megjegyezni, valamilyen módon az ókori görögök is pontosan tudták, hogy az ember a legnagyobb sebességre nem a 100, hanem a 200 méteres síkfutás során gyorsulhat fel - Olümpiában mindenesetre egy stadiont, azaz 192 métert kellett végigrohanniuk a bajnoki babérra áhítozóknak. Később, amikor bővült a paletta, szintén elsősorban a ma atlétikaként ismert sportág számait "találták fel" a nagy elődök: a hosszabb távok mellett rendeztek távolugrást (ezen egyetlen számot ma sem pontosan tudott megfontolások alapján fuvolaszóval kísérték, azt gondolván, ettől jobban teljesítenek a versengők), diszkoszvetést (Mürón szobra minden ókori művészetről szóló könyv slágerképe), gerelyhajítást. Hasonló versenyeket rendeztek az olümpiaihoz hasonló iszthmiai, nemeai és püthiai játékokon. Később sem csökkent ezen műfajok népszerűsége, nincs olyan, XX. század előttről származó sportkrónika, amelyből hiányoznának az atlétikai viadalokról szóló tudósítások.

Olimpiai múltja

Akárcsak az ókorban, az újkorban is az atlétika jelenti a játékok non plus ultráját. 1896-ban az athéni olimpia első versenyszáma a 100 méter egyik előselejtezője volt, a modern kor első bajnokaként pedig a hármasugró James Connollyt tiszteljük.

A népszerűsége azóta sem csökkent: az olimpiák legfontosabb eseménye, versenyszámait figyelik a legtöbben a helyszínen és a tévékészülékek előtt, a mindenkori helyszínen a központi stadion ad helyet versenyeinek, azaz közvetlenül a rekortán mellett lobog a szent láng, az olimpiatörténet legnagyobb csillagai szinte egytől egyig a futópályákon váltak világhírűvé - egyébként pedig népszerűségével (a tekintetben, hogy hányan űzik a világon) csak a futball, a kosárlabda és a röplabda vetekedhet.

Szinte említeni sem kell, hogy az atlétikai viadalokat 1896 óta minden egyes olimpián megrendezik, 1928 óta a nők számára is. Noha eleinte a gyengébb nem csupán néhány számban indulhatott, ma már csupán pár apróságban tér el a férfiak és nők programja: utóbbiaknak nincs akadályfutás, az urak két, a hölgyek egy gyaloglószámban vetekedhetnek, továbbá tíz méterrel rövidebb a gátfutópályájuk, és három próbával kevesebb vár rájuk az összetett viadalokban. A versenyszámok rendje egyébként 1932-re kialakult, azóta apróbb változások történtek csupán - meglehet, ez is hozzájárult a sportág rendkívüli népszerűségéhez, amin az sem tompított, hogy legnagyobb visszhangot kiváltó doppingbotrányok is atléták nevéhez fűződnek.

Atlétikában mindig is az amerikai számítottak a domináns nációnak, ha nem ők nyerték a sprintszámokat, akkor olyan nemzetek fiai, akik az amerikai egyetemek valamelyiként tanultak (egyszersmind jegyezzük meg: az utolsó fehér ember, aki olimpiai döntőben átszakította a célszalagot a magyar Kovács Attila volt, azóta mind a négy olimpián kizárólag színesbőrű sportolók privilégiuma volt a finálé - ugyanakkor ez nem elsősorban faji kérdés, hanem nyelvi: az angolszász nyelvterület uralja a klasszikus vágtaszámot, a 25-ből 23 győztes soroltatik ide, a 75 érmesből pedig 63). Középtávon ma a marokkói, kenyai és etióp futók uralják a terepet (korábban a finnek remekeltek), míg a horizontális ugrószámok megint csak a USA feliratos pólót viselők territóriuma. Női vonalon a szovjetek és a kelet-németek taroltak a nyolcvanas évek végéig, azóta mások előtt is megnyílt az út az érmek felé...

Verseny, szabályok

Az atlétika szó gyakorlatilag tucatnyi sportágat takar: aki ült már olimpiai stadion lelátóján, az tudja, semmi máshoz nem fogható élmény, amint egyszerre három-négy vagy még több eseményt kell figyelemmel követni.

A sporton belül négy csoportba sorolják az egyes szakágakat. Vannak a futószámok (az amerikai "track and field" elnevezés track - pálya - része), azokon belül is a sprintek (100, 200, 400), a középtávok (800, 1500), továbbá a hosszútávok (5000, 10 000), a gátfutás (100, illetve 110, 400), a váltók (4x100, 4x400), és az akadályfutás (3000). Aztán vannak a magyarban ügyességi számokként aposztrofáltak (ezek zajlanak a "field"-en): távolugrás, hármasugrás, magasugrás, rúdugrás, súlylökés, gerelyhajítás diszkoszvetés, kalapácsvetés. Ezek kombinációja a női hétpróba és a férfi tízpróba, ezek az úgynevezett kombinált versenyszámok. És végül vannak az utcaiak, amelyek nagy része a stadionon kívül zajlik, csupán a befutót tartják az arénában: a maratoni futás, valamint a gyaloglás (10 km a nőknek, 20 és 50 km a férfiaknak).

Mindezen műfajok szabályait részletesen leírni aligha érdemes, mindazonáltal egy rövid összefoglalást megkísérlünk.

Futószámok

A sprintszámokban nagyon fontos a rajt: jelenleg egy rossz start megengedett versenyzőnként, a második után kizárják a vétkest. Az 1.22-1.25 méter széles pályák vonalaira tilos rálépni, vagy a szomszéd pályát érinteni, ez szintén kizárást jelent. Fontos még, hogy itt és a 200 méternél az időeredmények esetleges csúccsá nyilvánítását befolyásolja a szélmérő: ha az 2 méter/másodpercnél erősebb hátszelet mutat, akkor az elért idő nem hitelesíthető rekordként. Célba érésnél - és ez valamennyi futószámra vonatkozik - kizárólag a felsőtestet figyelik a bírók egy szorosabb befutónál, azaz csak a nyak és a csípő közötti rész számít, a fej, a kar, a láb, a lábfej egyáltalán nem. A váltószámokban viszont csak a váltóbotot figyelik, annak a pozíciója számít az érvényességnél: a futóknak egy húszméteres területen kell társuk markába nyomni a 28-30 centis botot. 4x100-on minden négyes a saját pályáján fut, 4x400-on az első futó még a kisorsolt pályán adja át a botot, a második viszont már bevághat a belső körre az első kanyart követően: a továbbiakban a szerint állnak fel a váltáshoz, hogy a pályán lévők milyen sorrendben követték egymást 200 méterrel a váltás előtt - a bírók ez alapján sorolják be a harmadik, illetve a negyedik futókat (belül áll az első, majd kifelé a többiek), és ezen akkor sem lehet változtatni, ha a sorrend változik a második kétszáz során.

800 méteren a futóknak az első kanyar végéig a saját pályájukon kell maradniuk, utána vághatnak be, és folytathatják útjukat a legbelső körön. A 100-800 méteres számokban nyolc versenyző jut a döntőbe, 1500 méteren tizenkettő, 5000-en tizenöt, 10 ezren húsz - ezek már "tömegrajtos események", azaz egy "hajílott" startvonalról indulnak a versenyzők, de rögtön az elejétől kezdve a belső körön futhatnak. A szabályok szerint elvben tilos a lökdösődés, az ellenfél taszigálása, ettől függetlenül igen kiélezett helyzetekben a "finom könyökmunka" sok értékes másodpercet jelenthet.

A gátfutóknál mindkét számban tíz, 1.07 méter magas gáton kell átlendülni: az első a starttól 13.7 méterre vár rájuk a vágtaszámban, 400-on a 45. méternél, majd következik 9 (400-on 35) méterenként az újabb, az utolsó pedig a cél előtt 14 (40) méterrel esedékes. A hölgyeknél a gátak magassága 83 centi, és a 100 méteres pályán 8 és fél méterenként kell átlendülniük rajtuk.

Az akadályfutás nemes küzdelmei során a versenyzőkre 28 sima gátvétel, és a vizesárok hétszeri átugrása vár. Ezen akadályok majd' egy méter magasak, viszont ellentétben a gátfutással, akadályt jelentenek, azaz nem feldönthetők, szilárdan a talajhoz rögzülnek - és tíz centi széles a tetejük, azaz rájuk léphetnek a futók. (Angol nevét "steeplechase" - toronyüldözés - onnan kapta, hogy az első akadályversenyeket két falu két temploma között rendezték.)

Ügyességi számok

Magasugrás. A létező legigazságosabb műfajnak mondják, ahol - és ezzel valóban az egyetlen valamennyi között, beleértve az atlétikán kívüli sportágakat is - nincs külső emberi tényező, a bírók csak a zászlót emelgetik, de nem szólhatnak abba bele, hogy az egyébként 4 méter hosszúságú léc leesik-e vagy sem. Egyéb meghatározások: a nekifutónak minimum húsz méter hosszúnak kell lennie, az ideális 25 méteres. A versenyzők egy, maximum két jelölőt rakhatnak le, amellyel saját maguknak segíthetnek nekifutás közben. Egy-egy kísérlet előtt egy-másfél perce van az ugrónak a gyakorlat végrehajtására, később, amikor már csak ketten-hárman maradnak, ez az idő három percre is nyúlhat. A résztvevők bármilyen magasságon "nyithatnak", és bármelyik magasságot kihagyhatják - csupán egyvalami biztos: három egymást követő hiba (azaz a léc leverése) a versenyző kiesését eredményezi, függetlenül attól, hogy a három hiba elkövetése során ugyanazon a magasságon volt-e a léc vagy sem. Holtversenynél az végez előrébb, aki az utolsó érvényes magasságon kevesebbet hibázott; ha ez egyező, akkor összes kevesebb verőhiba dönt; ha ezek száma is megegyezik, akkor holtversenyt hirdetnek, ha ez nem az első helyen alakul ki; utóbbi esetben lejjebb viszik a lécet, és következik az extra kör, amíg el nem dől a párharc.

Rúdugrás. Bármilyen anyagból készült, bármilyen hosszúságú rudat használhatnak a versenyzők (túl hosszút nem érdemes, mert akkor az veri le a lécet...) ahhoz, hogy átlendüljenek az adott magasságon. A nekifutó hosszának 40 és 45 méter között kell lennie, ennek végén áll egy egy méter hosszúságú rés, amely hatvan centi széles a bemeneti nyílásnál és tizenöt a végén, ebbe kell beleállítani a rudat az elugrásnál. Ugráskonként két percük van a nekilódulásra az indulóknál, a verseny vége felé, két-három állva maradt résztvevőnél ez akár négy perc is lehet - minden más szabály ugyanaz, mint a magasugrásnál.

Távolugrás. Szintén 40-45 méteres a nekifutó, amelynek a végén egy homokgödör található. A gödör előtt helyezkedik el a dobbantó léc: ennek túlsó széle számít az ugrásnál, ha a versenyző a cipőjével érinti az amögötti területet (egy finom anyag jelzi, ha ott nyomot hagy az ugró), akkor az ugrás érvénytelen. Az ugrást a léc szélétől mérik úgy, hogy annak hossza megegyezik a léc széle és a homokban hagyott első látható nyom távolságával (utóbbinál teljesen mindegy, hogy mely testrészével hagyta ott az atléta). Az olimpián kvalifikációt rendeznek az indulók számára, ahonnan a legjobb tizenkettő jut a döntőbe: az első három ugrást követően a legjobb nyolc folytatja, s van további három kísérlete - ezen hat ugrás legjobbika számít a végeredménynél, a további ugrások kizárólag az esetleges holtverseny eldöntésénél érdekesek. Még egy kikötés van: tilos szaltózni.

Hármasugrás. A dobbantást követően a versenyzők az elrugaszkodó lábukra érkeznek, majd még egy ugrás a másik lábukra, és ezt követően repülnek a gödörig: az ugrás hosszába beleszámítanak a szökellések is - minden más szabály egyezik a távolugráséval.

Súlylökés. A 7.2 kilós súlygolyót (a hölgyeké csak 4) egy 2.135 méter átmérőjű körből kell úgy eldobni, hogy a golyó nem ereszkedhet a váll vonala alá az eleresztés pillanatáig. A körből a versenyző nem léphet ki egészen addig, amíg a golyó földet nem ért - ellenkező esetben a kísérlete érvénytelen. Ebben a szakágban, akárcsak a többi dobószámban, az olimpián 12 versenyző kerül a döntőbe, három kísérlet után azonban csak a legjobb nyolc folytathatja.

Diszkoszvetés. Két kiló a súlya és 22 centi az átmérője a diszkosznak, amelyet egy 2.5 méteres sugarú körből kell eldobni - gyakorlatilag bármilyen technika szóba jöhet: a legjobb eredményt természetesen a forgásos módszerrel lehet elérni, de hogy hányat forog valaki, az rajta múlik, a lényeg, hogy a körből a diszkosz földet éréséig nem léphet ki. (A sportág érdekessége, hogy az atlétika történetének egyetlen versenyszáma, amelyben olimpián nem született még világcsúcs.)

Kalapácsvetés. A kalapács egy hétkilós vasgolyó, amelyet egy 121 centinél nem hosszabb, a végén fogóval ellátott lánchoz rögzítettek. Ezt kell - általában három négy forgás során - felgyorsítani és elhajítani a 2.135 méter átmérőjű körből.

Gerelyhajítás. A gerely nem lehet könnyebb 800 grammnál, hossza 2.6 és 2.7 méter között kell legyen - 1986-ban a súlypontot és a markolatot tíz centivel följebb vitték, továbbá a gerely farkát megvékonyították, minthogy az addig használatos gerelyeket egyre messzebbre hajították, és azok egyre közelebb kerültek a stadion túlsó végéhez (a kelet-német Uwe Hohn 104.30 méteres világrekordja után döntöttek az átalakítás mellett). A gerelyt egy 35 méteres kifutó végén kell a nekilódulás végén elereszteni (közben nem lehet pörögni) - ennek végét egy vonal jelzi, ehhez hozzáérni, ezt átlépni nem lehet, ellenkező esetben a kísérlet szabálytalan. Szintén érvénytelen a dobás, ha a gerely nem szúrja át a borítást (nincs hegye, mondja a szakzsargon).

Összetett számok.

A férfiak tízpróbáját két nap alatt bonyolítják le. Az első nap rendezik a száz méteres síkfutást, a távolugrást, majd a súlylökést, a magasugrást, végül a 400 méteres síkfutást. Másnap 110 gáton, diszkoszvetésben, rúdugrásban, gerelyhajításban és 1500 méteren versengenek. A fentebb található szabályok vonatkoznak valamennyi számra, két apró különbséggel: futószámokban két hibás rajtot engedélyeznek az indulóknak, míg a dobószámokban három kísérletük van versenyszámonként.

A hölgyek hétpróbájának programja a következő. Első nap: 100 gát, magasugrás, súlylökés, 200 méter. Második nap: távolugrás, gerelyhajítás, 800 méter (1964 és 1980 között csak ötpróba volt, gerelyhajítás és 200 m nélkül).

Az egyes számokban nyújtott teljesítményeket egy meghatározott táblázat szerint pontokra számolják át, egy nem túl bonyolult, ugyanakkor tört-hatványozást is tartalmazó matematikai művelet során (minden számban adott egy standard eredmény, amelyből levonják a versenyző eredményt, ezt előbb megszorozzák egy meghatározott szorzószámmal, majd a kapott eredményt szintén egy előre meghatározott hatványra emelik - ez utóbbi értéke 1.08 és 1.81 között van) - aki kíváncsi a táblázatra, a nemzetközi szövetség, az IAAF honlapján itt megtalálja, a 24-26. oldalon.

Utcai számok

A maratoni futóverseny útvonalán minden ötödik kilométeren frissítő állomásokat állítanak fel, ezek között egykilométerenként vizes standok vannak - csak itt vehet magához bárminemű folyékony vagy szilárd segédanyagot a versenyző. Más külső segítséget nem vehet igénybe, bár 1984 óta a kijelölt orvos hozzáérhet a gyengélkedő vagy sérülést szenvedett futóhoz - ha egyébként a versenyorvos azt jelzi, hogy valaki nincs megfelelő fizikai állapotban a folytatáshoz, úgy a sportolónak kötelező feladnia a küzdelmet.

A gyaloglóknál népes bírói kar figyeli a versenyzők lépteit, hiszen a szabály elvben kimondja, hogy a versenyzőnek az egyik lábával mindig érintenie kell a talajt. Természetesen valamennyi induló igyekszik a lehető leggyorsabban kapkodni a lábait, és egyértelmű, hogy idővel már-már futnak gyaloglás helyett - ilyenkor a pályabírók figyelmeztetésben részesítik a szabálytalankodót. Kétszer lehet büntetlenül lépkedni "légiesen" - effektíve futni természetesen bármelyik periódusban tilos -, a harmadjára a futballból ismert piros lappal kizárják a vétkest, ha kell, akár méterekkel a cél előtt is!

Forrás: www.mob.hu