Az úszás az egyik legősibb sportág: a történelem előtti idők emberének is meg kellett tanulnia úszni, hogy átszelhesse az útjába eső folyókat és tavakat. Az ókori görögöknél is említik az úszást, a legemlékezetesebb módon a Hellészpontoszt (a mai Dardanellákat) áttempózó Leandroszról tudósít a mitológia, aki éjszakánként megtette az utat, hogy láthassa szerelmét, Hérát. Sportként gyaníthatóan a 19. században kezdték űzni, Nagy-Britanniában 1873-ban alakult meg a Nemzeti Úszó-társaság, amely versenyeket szervezett. Ezen eseményeken a mellúszásra hasonlító tempókkal haladtak az úszók, egészen addig, míg egy brit úszóoktató, Arthur Trudgeon el nem látogatott dél-afrikába, ahol látta, amint a helyiek a fejük fölé emelt karral gyorsítják magukat. Az élményt hazavitte Angliába, ahol a nálunk gyorsúszásnak nevezett úszásnem alapmozdulatát azóta is "trudgeon-karcsapásnak" nevezik. Ezt mellúszó lábtempóval kombinálták, egészen addig, amíg az 1880-as években Frederick Cavill a déli tengereken megfigyelte a kraulnak nevezett lábtempót - az angol később Ausztráliában telepedett le, s ott tanította meg az érdeklődőket a gyorsúszás ma is ismert mozgására.

Olimpiai múltja

Érdekesség, hogy a sportágat irányító legfőbb nemzetközi szervezet, a FINA csupán tizenkét esztendővel az első olimpiai játékokat követően alakult meg. Épp ideje volt: gyakorlatilag mindenféle keret nélkül, elfogadott szabályok híján rendezték a versenyeket, meglehetősen változatos helyszíneken, és igen-igen egzotikus számokat is be-beiktatva.

Athénben például három számban rendeztek küzdelmeket: a 100 méter beiktatása egyértelmű volt, ugyanakkor az 500 és 1200 méteres viadalok távja azóta is egyedinek számít a játékok históriájában. Miképp az is, hogy 1896-ban a Zea-tengeröbölben versengtek egymással az úszók, négy évre rá a Szajnában, St. Louis-ban egy tóban, míg Londonban egy 100 méteres medencében. Itt legalább már nem rendeztek víz alatti viaskodást és 200 méteres akadályúszást (mint 1900-ban, Párizsban), illetve hosszanti merülőversenyt (1904: az indulók beugrottak a vízbe, meg kellett merevedniük, és az nyert, aki a starttól a legtávolabb bukott mozdulatlanságba dermedve a víz színe alá... Az 1908-as játékokon rajthoz álló nyolc ország (köztük hazánk is, valamint Németország, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Nagy-Britannia, Svédország) végül 1908. július 19-én a londoni Manchester Hotelben megalakította a FINA-t, az úszósportot vezérlő világszervezetet. A célok egyértelműek voltak: egységes szabályok kialakítása az úszásban, műugrásban és vízilabdában, hivatalos világcsúcs-nyilvántartás, a lista vezetése, továbbá hogy mindhárom szakágban meghatározott irányba tartson a fejlődés.

A FINA azóta a világ sportéletének egyik leginkább meghatározó szövetségévé nőtte ki magát, az úszás pedig az olimpia egyik legfontosabb eseményévé: az utóbbi évtizedekben egyértelművé vált, hogy a játékok alapvetően két lábon állnak, az egyik az atlétika, a másik az úszás - ezért rendezik az úszóviadalokat az első, az atlétikai versenyeket pedig a második héten.

Egyébként a "freestyle"-nak (szabadstílusnak) nevezett úszásnemben mindenki úgy haladt, ahogy akart - az olimpiatörténet első úszóbajnoka, a magyar Hajós Alfréd épp azzal nyert, hogy a dunai szerb matrózoktól megtanulta a gyorsúszást (ki a déli tengereken, ki a Duna-parton leste el a nyerő technikát), míg vetélytársai többsége mellúszásban haladt 1896-ban.

1904-ben jelent meg a hátúszás a programban, majd különválasztották a mellúszókat, akik közül a negyvenes években többen felfedeztek egy kiskaput a szabályban, és rájöttek, hogy sokkal gyorsabban haladnak, ha karjukat a fejük fölött, kinyújtva, egyszerre merítik a vízbe - Székely Éva forradalmasította végképp a technikát, s nyert pillangózva a mellúszók között 1952-ben (a hölgyek egyébként 1912 óta küzdenek az érmekért). Ezt követően tiltották be ezt a technikát - legalábbis mellen: elfogadták negyedik úszásnemként, azaz az ötvenes évek végére kialakult a ma is ismert, négy úszásnemet felvonultató program.

Verseny, szabályok

Az olimpián az úszók négy úszásnemben viaskodnak: 100 és 200 méteren mind a négyben rendeznek versenyt, gyorson ezen túlmenően 50-en, 400-on és 800-on, illetve 1500-on is, 800-on a hölgyek, 1500-on a férfiak indulnak. Ezen túlmenően a 200 és 400 méteres vegyesúszás, valamint három váltó (4x100 és 4x200 gyors, illetve 4x100 vegyes) egészíti ki a programot.

A versenystruktúra igen egyszerű: 50, 100 és 200 méteren előfutamokat rendeznek, ahonnan a legjobb tizenhat az elődöntőbe jut, majd a két elődöntő nyolc leggyorsabbja úszhat az érmekért a fináléban. 400 méteren, illetve az ennél hosszabb távokon, továbbá a váltókban az előfutamok nyolc leggyorsabbja jut a döntőkbe, ahol a pályákat az elért időeredmények alapján osztják be: a 4-esen rajtol a leggyorsabb, az 5-ösön a második, és így tovább.

A gyorsúszást leszámítva az úszásnemekben szigorúan szabályozzák a mozdulatokat, az úszás technikáját, továbbá azt, hogy lehet-e bukófordulót csinálni (ma már csak mellen nem lehet), illetve, hogy a fordulóknál hogyan kell érinteni a falat. Az utóbbi években rendkívüli módon megszigorították a rajtszabályait: a kiugrás azonnali kizárást von maga után úgy, hogy a versenyt nem lövik vissza, de a vétkes eredményét utólag törlik. Váltóban túlváltásnál 3 századmásodperc a tűréshatár, ha ennél nagyobb idő telik a célbaütés és a rajtkő elhagyása között, a kvartettet kizárják.

Forrás: www.mob.hu