Az ókori görögöknél a kulturális élet központja a gymnasium volt ? azaz a tornaterem (a szó eredete: gymnos, azaz csupasz; mondjuk úgy, túl sok ruhát nem kellett viselniük az érdeklődőknek). A férfiak nem csupán azért gyűltek össze, hogy testüket eddzék, hanem hogy elmélyüljenek a művészetekben, a zenében, filozófiában. Az egykori Hellász polgárai hittek abban, hogy test és szellem csak akkor alkothat egymással harmóniát, ha a fizikum erősítése mellett intellektuálisan is feltöltődnek.

A jelen tornája ? amelyet az angolszászok artistic gymnastics-nek hívnak, azaz művészi tornának (ez utóbbi Magyarországon többnyire a ritmikus gimnasztikára utal) ? sokak szerint sport és művészet fenséges kombinációja, amely páratlan erőt kölcsönöz az izomzatnak. Ha végignézzük egy férfitornász gyakorlatát, továbbá testfelépítését, ebben aligha kételkedünk ? egyébként Platón, Arisztotelész és Homérosz is regélt a torna rendkívüli erősítő hatásáról.

A művészi torna terminus egyébként a 18. században keletkezett, amikor a klasszikus gyakorlatokat igyekeztek megkülönböztetni a katonakiképzésben használt különböző elemektől (leginkább Németországban, ahol életet leheltek a tornasportba. Eleinte a nemesség hitbizományának tekintették a sportágat, ám csakhamar elterjedt az iskolákban, sportklubokban és egyéb európai intézményekben.

Természetesen helyet kapott az első újkori olimpia műsorában is ? ám beletelt némi időbe, míg kialakult a ma is ismert arculata. Tekintettel arra, hogy az ókori görögök gymnasiumából „hozták át" a századfordulóra, ott pedig mindenféle sportot gyakoroltak a derék hellének, meglehetősen tarka képet mutattak a 20. század első felének világbajnokságai. Az első, 1903-as eseményen például a rúdugrás és a súlylökés is szerepelt a programban, míg 1922-ben úszószámokat rendeztek.

Olimpiai múlt

Jóllehet rögtön Athénben szerepelt a programban, s azóta is folyamatosan az egyik legnépszerűbb eleme ? egyszersmind egyike a nagy négyesnek (atlétika, úszás, torna, vívás), amely „örökös tagként" egyszer sem hiányzott az ötkarikás kínálatból -, a tornasport kissé kacskaringós utat járt be, míg végre megkapta jelenleg is ismert formáját. Az 1900-as párizsi olimpián például az első ízben kiírt egyéni összetett győztese leginkább a tizenegypróba nevű verseny bajnokának vallhatta magát, elvégre a következő számokban kellett bemutatnia tudását: nyújtó, korlát, ugrás, lólengés, gyűrű, talaj (eddig rendben, de?), távolugrás, kötélmászás, kombinált távol- és magasugrás, rúdugrás, súlyemelés! Négy évvel később, St. Louisban csak hat számban kellett teljesíteni, igaz, ezek között a távolugrás és a súlylökés továbbra is szerepelt, mi több, helyet kapott a 100 méteres síkfutás. Londonban visszatért a kötélmászás, amely még 1924-ben is szerepelt a számok között ? az 1928-as, amszterdami olimpiától kezdve kerültek kizárólag a ma is ismert szerek a tornacsarnokba; ekkortól mutathatták be tudásukat a hölgyek is. Ekkor és négy évvel később még hiányzott a repertoárból a talajgyakorlat, igaz, Los Angelesben még külön számként szerepelt a kötélmászás (8 méteres volt a megmászandó kötél), sőt, St. Louis után újra műsorra tűzték az amerikai specialitást, a szvingelést is?

1936-tól aztán a jelenben megszokott műfajokban kell produkálniuk magukat a tornászoknak, azaz a férfiaknak hat, a nőknek négy szeren. A férfiak számai: nyújtó, korlát, ugrás, lólengés, gyűrű, talaj; a hölgyeké: felemáskorlát, gerenda, ugrás, talaj. Érdekesség, hogy száz év után, Atlantában fordult elő először, hogy a szerenkénti döntők aranyérmét más-más tornász nyakába akasztották, azaz senki sem tudott legalább duplázni. Bezzeg 1992-ben Vitalij Scserbo még hat olimpiai bajnoki címmel tért haza Barcelonából?

Verseny, szabályok

Az olimpiákon először a csapatversenyeket rendezik meg, ezek alapján alakul ki az egyéni összetett mezőnye, továbbá a szerenkénti döntőké. Az egyéniben a legjobb 24 megy tovább, igaz, 2004-től nemzetenként kettőre redukálták a fináléba továbbjutók számát, így számtalan kiváló tornász marad el az összetett döntőjéről, hiszen a csapatversenyben résztvevő 12 nemzet hat-hat tornászt küld csatába. A csapatverseny során egyébként a válogatottakhoz nem tartozó tornászok is bemutatják gyakorlataikat, minthogy az ekkor elért eredmények alakítják ki a szerenkénti döntők mezőnyét is: itt a legjobb nyolc jut tovább (a nemzetenként maximum kettő szabálya természetesen itt is érvényes). 1992-ig a pontszámokat magukkal vitték a döntőkbe a versenyzők ? azóta minden finálé nulláról indul. 2000-ig két gyakorlat alapján dőlt el a továbbjutás, voltak ugyanis kötelezők is ? ezeket Sydneyre eltörölték.

Minden egyes szer mellett nyolc bíró foglal helyet: ketten a gyakorlat nehézségi fokát értékelik, azaz megadják a kiindulási pontszámot, míg a többi hat magát az előadást figyeli, s pontozza a kivitelezést. A pontozás „levonós" technikájú: csak a negatívumokat kell rögzítenie a hat bírónak, aztán a kapott értékeket levonják az első kettő által megadott kiindulási pontból ? a legmagasabb és legalacsonyabb érték kiesik -, s ez alapján születik meg a gyakorlat átlagára adott pontszám.

Emellett a szabályozás mellett szinte lehetetlen 10 pontos gyakorlatot végrehajtani ? érdekesség amúgy, hogy először 1976-ban láthattak tökéletesre értékelt előadást a nézők: Montrealban Nadia Comanecinek mindjárt hét ízben szavazták meg a bírák. Jellemző ugyanakkor, hogy efféle varázslatokra nem voltak felkészülve a montreali szervezők, akik csupán a szokásos három számjegyre állították be az eredményjelzőt, így Comaneci eredménye 1.00-ként jelent meg.

Gumiasztal

Eredete

A nemzetközi berkekben trampoline-ként ismert sportág két olasz artista után kapta a nevét: a két Trampoline a két világháború között azzal szórakoztatta a közönséget, hogy a levegőben mutatott produkciót követően még elugrabugráltak egy keveset a ruganyos biztonsági hálón. Hogy ebből a sportot is lehet űzni, az az amerikai tornatanárnak, George Nissennek jutott az eszébe 1936-ban ? metódusait az amerikai hadsereg is átvette, és a második világháború idején a gumiasztal a katonák kiképzésének egyik eszköze lett. Ezek után már az első bajnokságig sem kellett sokat várni, legalábbis az Államokban: 1948-ban rendezték meg hivatalosan ? 16 éven belül pedig a világszövetség is megalakult. Sőt, abban az esztendőben megszervezték az első világbajnokságot is egyéniben és szinkronban, 1976-ban pedig a mini-dupla trampoline nevű számmal bővült a kínálat. Minthogy a sportág rendkívül látványos, hamar népszerűvé vált a szélesebb közönség körében, s kisvártatva az olimpia kapuján is kopogtatott ? ahová a 2000. esztendőben nyert bebocsáttatást.

Olimpiai múltja

Elnöki időszakának utolsó harmadában Juan Antonio Samaranch egy minden hájjal megkent, zseniális sportdiplomatához méltó manőverrel érte el, hogy a trampoline felkerüljön az olimpia műsorára. Minthogy ez nem önálló sportág, hanem szakág (diszciplina) a tornasporton belül, így a műsorba iktatása a végrehajtó bizottság és nem a NOB-tagság hatáskörébe tartozik. Samaranch számára fontos volt a gumiasztalosok behozatala, ám amikor szavazásra került a sor egy igen fárasztó munkanap végén, azt kellett látnia, hogy a kilenc jelenlévő tag 5-4 arányban a trampoline ellen foglal állást ? igaz, öreg este volt már, a tagok épphogy csak feltették a kezüket. „Így nem lehet ilyen fontos ügyben szavazni, nem látom rendesen a kezeket, mindannyian fáradtak vagyunk, reggel voksolunk újra" ? összegzett az elnök, azzal jó éjszakát kívánt a vb-tagoknak. Hogy az éj folyamán mi történt, jótékony homály fedi, mindenesetre másnap reggel ? gyaníthatóan egy négyszemközti beszélgetés is szerepet játszott ebben ? a vb 5-4 arányban a trampoline műsorba emelése mellett foglalt állást, így a gumiasztal 2000-ben bemutatkozhatott a sydneyi játékokon.

Verseny, szabályok

Az egyik alapvető követelmény ? legalább nyolc méter magas teremben kell a versenyeket megrendezni ? hűen érzékelteti, micsoda produkciókra képesek a gumiasztal nagyjai. Az 5.05 méter széles asztal ugrórésze 1.55 méterrel van a padlózat felett, és rendkívül rugalmas, leginkább nylonból készített húrocskák vastag fonatából áll. Ezen ugrál az olimpiai kvalifikációt kivívó 16 férfi és 16 nő, akik először a selejtezőkörben kötelező és szabadonválasztott gyakorlatokat mutatnak be, majd következik a döntő a legjobb nyolc részvételével. Itt 10 elemet kell előadni, időlimit nélkül ? ismételni nem szabad. Kilenc bíró figyeli az akrobatákat: öt a kivitelezést, kettő a nehézségi fokot pontozza, kettő pedig ellenőrzi a pontozók szakszerűségét.

Az utóbbi időben egyre félelmetesebb és lélegzetelállítóbb ugrásokat láthatunk, köszönhetően annak, hogy a biomechanikai kutatások számtalan újdonságot tártak fel azzal kapcsolatban, miként viselkedik az emberi test a levegőben. A felfedezett reflexológiai és látásszervi mechanizmusoknak hála, továbbá a gumiasztal anyagainak tökéletesítése miatt egyre elképesztőbb magasságokba „merészkednek" a sportolók, s ezzel párhuzamosan ugrásaik is mind hajmeresztőbbeké válnak, lassan a nyolcméteres belmagasság sem lesz elég egy elitszintű trampoline-verseny lebonyolításához.

Forrás: www.mob.hu