Alapsport, mely megannyi más sportág „segédlete" ? önmagában az emberi erő egyik alapvető mérőeszköze, s mint ilyet, már az ókori Egyiptomban és Görögországban is művelték. Minthogy a nemzetközi színtéren már a 19. században elterjedt, a súlyemelés egyike lett azon kevés sportágaknak ? az atlétika, az úszás, a torna, a vívás, a birkózás, a lövészet és a kerékpározás társaságában ?, amely helyet kapott az 1896-os olimpia programján. Nem csoda: már öt évvel korábban megrendezték az első világbajnokságot, igaz, a londoni eseményen hat országból csupán hét sportoló indult. Később mind népszerűbbé vált a súlyemelés, amelyet eleinte az osztrákok, a németek és a franciák uraltak, később belépett Amerika és Egyiptom, majd a második világháború után keletre tolódott a súlypont, az oroszok és a bolgárok vették át a hatalmat a férfiaknál. A szovjet blokk szétesését követően a Közel-Kelet lépett be, törökök, irániak ? ugyanakkor Európa továbbra is megkerülhetetlen. A nőknél a kínaiak a kezdetektől nagy fölényben voltak, de más ázsiai nációk is remekeltek.

Olimpiai múlt

Bár a sportág önmagában igen egyszerű, megannyi változáson ment keresztül. Többször variáltak a súlycsoportokkal, különösen a kilencvenes évek második felében rajzolták át a súlyhatárokat, lehetővé téve megannyi új világrekord felállítását. Az olimpiákon a versenyszámok is módosultak: 1924-ben például öt fogásnemben kellett teljesíteni. A mára megmaradt lökésen és szakításon kívül egykezes szakításban és lökésben is emeltek (a szabály szerint egyikben az egyik, a másikban a másik kezet kellett használni), és volt még nyomás is. Az egykezesek hamar kiestek a „forgalomból", a nyomás viszont 1972-ig tartotta magát, addig három fogásnem eredményei alapján hirdettek győztest ? azóta a ma megszokott kettőben kell a lehető legjobban teljesíteni. Jóllehet az ólomsúly győzteseit szokás a világ legerősebb embereiként aposztrofálni, a legnagyobb elismerés alighanem a kicsiket illeti: a testsúly és a felemelt kilók arányszámát tekintve ők a legerősebbek.

Megannyi fantasztikus izomember lépett dobogóra az ötkarikás történelemben: közülük is kiemelkedik a török Naim Süleymanoglu és Halil Mutli, továbbá a görög Pirrosz Dimasz és Kahi Kahiasvilisz, mint a sportág háromszoros bajnokai. További három emelőt ? Ronnie Weller, Ingo Steinhöfel és Földi Imre ? azért szokás megemlíteni, mert ők az egyedüliek, akik öt olimpián is szerepeltek.

Verseny, szabályok

Jelenleg nyolc férfi és hét női súlycsoportban rendeznek versenyt az olimpián. A versenyzőknek szakításban és lökésben kell a lehető legnagyobb súlyt felemelniük. A szakítás során a versenyző a combjával megdobott súlyt egyből a feje fölé emeli, s közben leguggol, majd ebből a pozícióból nyújtott kézzel feláll. A lökés során a versenyző előbb guggoló helyzetig emeli a súlyt oly módon, hogy aztán a vállain nyugtatja, majd egy gyors, már-már ugró mozdulattal felegyenesedik, lábait előre, illetve hátraviszi, s közben kilöki a súlyt, majd igyekszik a lábait egyenesbe hozni.

Amikor a mozdulatsorok befejeződtek, attól fogva a versenyzőnek legalább három másodpercig kell egyenesen, kinyújtott karral állnia a feje fölött tartott súllyal. A keze nem rogyhat be, nem nyomhat bele úgymond a gyakorlatba ? amelyet a bírók minősítenek: ha a háromból legalább kettő fehér lámpát gyújt, akkor a gyakorlat érvényes, ha többségben vannak a piros lámpák, a gyakorlat érvénytelen. Szintén érvénytelen a gyakorlat, ha a versenyző elejti a súlyt a mozdulatsor közben, vagy fel sem tudja rántani. Egy versenyző egy fogásnemben háromszor léphet dobogóra. A súlyok nagyságán csak felfelé lehet változtatni, ugyanakkor nem tiltott egy érvénytelen gyakorlatot követően magasabb súlyon próbálkozni.

A versenyző eredményét a két legnagyobb érvényes gyakorlat alapján számolják ? holtversenynél a versenyzők testsúlya közötti különbség dönt: a könnyebbé a jobb helyezés.

Forrás: www.mob.hu