A nyugdíjas Málnai István úszóedző saját pénzéből jött Pekingbe, hogy ott legyen a paralimpián. Immáron 23-ik éve foglalkozik fogyatékkal élő gyerekekkel, tanítja őket úszni. Két tanítványa is megszerezte az indulás jogát a mostani úszóversenyeken. 

A mai műsorban ő mesél a tanítás során szerzett tapasztalatairól riporterünknek, Laurának.

- Saját pénzéből fizette a pekingi útját. Miért a paralimpiát választotta, s nem az olimpiát? A paralimpia kevesebben figyelik a paralimpiát.

- Most már egyre nagyobb az érdeklődés a paralimpia iránt is, de az olimpiát természetesen jobban figyelik. Az emberek többsége épként éli az életét, és csak két százaléka a világnak az, aki sérült. Sajnos én is találkoztam azzal a jelenséggel, hogy a világversenyek úgy zajlanak, hogy szinte nincs nézőközönség, csak a hozzátartozók, a szülők mennek el. Mindeközben egyre többen elfogadják magát az állapotot, és segítenek is, akár anyagilag, akár egyéni módon, de nem biztos, hogy szívesen megnézik a sportversenyeket. Nagyon vonzó, hogy a sérültek azonos kategóriájában egymással versenyeznek, és kiderül, hogy ki a legjobb. Ez egy nemes dolog, és ettől mindegyik sportolónak megerősödik a saját tartása és jobban el tudja fogadtatni önmagát a világgal, hisz ő egy olimpiai bajnok, még ha paralimpiai is. Ő annak a kategóriának, annak a versenyszámnak a legjobbja.

- A fogyatékkal élő gyerekek mellett épeket is tanít?

- Én igazából csak a sérültekkel foglalkozom, de nem kevés ép versenyző is került már a kezem alá, mondjuk minden második gyereknek van testvére, így szívesen úsztak együtt, szívesen jönnek együtt. Nagyon sok szülő is megtanult úszni és így családi program lett az úszás. Tehát nem csak azért jönnek az uszodába, hogy a gyerek megtanuljon, hanem addig a papa meg a mama úszhat, amíg én foglalkozom a gyerekkel. így a szülők azt az időt nem teherként élik meg, sőt felszabadultak egy kicsit.

- Hogy kezdett velük foglalkozni?

- Én mindig olyan gyerekeket tanítottam, akiket már senki nem vállalt el, mert azt mondták, hogy megtaníthatatlan. A legtöbbjük nem sérült gyerekek volt még akkor. És egyszer oda jött hozzám egy nagymama azzal, hogy tanítsam meg a végtag hiányos kis unokáját. Megtanítottam. Aztán sorban kettőt, hármat, ötöt? A klinikán tanítom is.

- Van-e a sérült és az ép gyerekek úszásoktatásában alapvetően különbség?

- Nagy különbség nincs. Inkább sok esetben az a probléma, hogy el kell hitetni a szülővel, hogy a gyerek képes megtanulni úszni, mert sokszor a szülő nem bízik benne, hogy a sérültsége az úszásra alkalmassá teszi. Holott terápiás jelleggel az egész életében fontos lesz az úszás. Nem a verseny miatt, hanem azért, hogy jó erőnléte legyen, jó légzési, keringési kondíciója legyen, s ezáltal könnyebben beszéljen, legyen megfelelő tüdeje hozzá. Nagyon jól lehet bizonyos mozgásokat is fejleszteni az úszás révén, vagy nagyon sok esetben az önállóságra való szoktatásban is szerepe van: egyedül vagyok a medencében, látjátok, itt vagyok a közepén, és nincs szükségem segítségre. Lehet, hogy kell segíteni, hogy berakjanak a vízbe, vagy kivegyenek a vízből, de itt a vízben, mint a hal a vízben, úgy élek?

A sérült ember lelki problémája, hogy el tudja fogadtatni magát, de ehhez először el kell önmagamat fogadni olyannak, amilyen vagyok. És azután elfogadtatni mással már könnyebb. Aki az uszodába jár, az nem takarja el a kezét. A fürdőruhában látják, hogy én ilyen vagyok, aki pedig nem jár az uszodába, az rá húzza a pólót, ami eltakar. Ez tehát mentális terápia is egyben. Amikor például az uszodába jön, eltakarja a törölközővel a lábát, mert hiányzik, de amikor itt leszáll a tolókocsiból, végigszalad a két kezével, és beugrik a medencébe, hisz': „ilyen vagyok."