Lehet természetesen a világ számtalan városában pekingi kacsát fogyasztani, mint ahogy Eiffel-tornyocskákat is lehet vásárolni a világ összes bazárában, de hát az igazi mégis csak Párizsban van, illetve a mi esetünkben az igazi pekingi kacsa magától értetődően Pekingben készül.   

És ez még nem minden. Pekingben sem mindenütt autentikus a pekingi kacsa. A két leghíresebb "igazi" pekingi kacsával szolgáló étterem a Bianyifang Sült Kacsa Étterem és a Quanjude Sült Kacsa Étterem. Mindkettő több mint száz éves történelmi múlttal rendelkezik, és ha talán azt nem is lehet elmondani, hogy a turisták e két étterem miatt jönnek Pekingbe, de azt mindenképpen igen, hogy ha már itt turistáskodik valaki, akkor nemigen hagyja ki a Bianyifang, vagy a Quanjude éttermet.

Azt azonban már valóban túlzás lenne tőlük elvárni, hogy tudatosan válasszák ki, melyikbe szeretnének menni, merthogy az igazi ínyenceknek még ez sem mindegy. A két étterem ugyanis két különböző pekingi kacsa készítési módot, ahogy mondani szokás két iskolát képvisel, de még az sem túlzás, hogy két különböző készítési filozófiát valósít meg a két patinás étterem. Magától értetődően nem arról van szó, hogy az egyik jobb lenne, mint a másik, hiszen mindkét étterem a konyhaművészet csúcsát jelenti, de hát az igazi műélvezők néha az egyik étterem pekingi kacsájára éheznek meg, néha pedig a másikéra.

A két étterem közül a Bianyifang a régebbi, már a XIX. század közepén sem volt elveszett ember, aki igazi pekingi kacsát akart kóstolni, hiszen 1855-ben nyílt meg a Bianyifang. Itt a pekingi kacsát sokkal kevésbé látványos módon zárt kemencében készítik. Fűtőanyagként a Bianyifang étteremben kizárólag szalmát használnak, ami azért jó, mert a lángok nem perzselik meg, hiszen körül sem nyaldossák a kacsát. Ennek azért van jelentősége, mert mielőtt a kacsát betennék a kemencébe speciális levessel megtöltik a belsejét, ami aztán a meleg következtében felforr, így a kacsát kívülről a szalmaláng pirítja meg, belülről pedig a bugyogó leves főzi puhára, mégpedig, ha érti a szakács a dolgát, miként a Bianyifang étteremben értik, akkor egyszerre.

A másik, fiatalabbik pekingi kacsa étterem, a Quanjude jobban ismert, mint a Bianyifang. 1864-ben nyitotta meg kapuit, egyúttal a kemencéjén is, merthogy a Quanjude nyitott kacsasütő kemencével dolgozik. Szalma helyett itt már kénytelenek fát használni, mégpedig gyümölcsfa lángján pirítják meg a kacsát, amelyre speciális dresszinget locsolnak mielőtt beakasztanák a kemencébe. Negyven percen belül készen van a Quanjude pekingi kacsája. A sütés és a szárítás után a kacsának olajtól fénylő sötétvörös színe lesz, a bőre ropogósra pirult, a húsa pedig olyan omlós, mint a, mint a, mint a jól elkészített pekingi kacsáé. Bármelyiké, mert az ugyan elősorolható, hogy mi a különbség a Quanjude és a Bianyifang pekingi kacsájának az elkészítési módja között, de hogy a kétfajta elkészítési mód az ízben milyen különbséget eredményez, azt szavakkal visszaadni már igazán embertpróbáló feladat volna, nem is beszélve arról, ha még arról is számot szeretne valaki adni, hogy mi a különbség a körtefával és az almafával sütött pekingi kacsa között, ezért maradjunk annyiban, hogy a Quanjude pekingi kacsája felséges ízű, a Bianyifange pedig csodálatos, bár lehet, hogy vannak, akik szerint éppen fordítva.

Egyébként is jellemző a kínai ételekre, hogy gyönyörűen készítik el őket, de a pekingi kacsa láttán aztán tényleg mindenkinek összefut a szájában a nyál. Remélhetőleg a szakácsnak azért mégsem annyira, mert neki még van egy kis dolga a sötétvörös gyönyörrel. Miután megmutatta a vendégnek az egész kacsát, a szeletelés következik. Nem egyszerű dolog, ugyanis minden szeletnek egyformának kellene lennie, és valamennyinek ropogós bőrt és puha húst is tartalmaznia kell. Egy átlagos pekingi kacsát körülbelül 120 ilyen szeletre lehet trancsírozni, habár a szakács mozdulatai inkább egy sebészére emlékeztetnek, mint egy mészároséra.

A pekingi kacsát palacsintaszerű tésztával, vagy szezámzsemlécskével, továbbá zöldhagymával és édes szósszal tálalják. Az összetevőket a(z általánosabb) palacsintatésztába göngyöljük, aztán beburkoljuk. E sorok írója látott már olyat is, hogy egy vegetáriánus a pekingi kacsát kihagyta az egészből, megvalósítva ezzel a tökéletes fából vaskarikát, egyúttal elérve, hogy ugyancsak e sorok írója legközelebb inkább karón varjút szeretne látni. Habár az sem rossz, amikor, ahogy hírlik, főleg fiatal nők, a pekingi kacsa-szeleteket közvetlenül cukorba mártják, úgy fogyasztják el. De ez már egy egészen más történet, nemhogy nem a pekingi kacsáról szól, de még csak nem is az étkezésről.