Liu Cixin már nyolc alkalommal nyerte el a tudományos-fantasztikus irodalom művelőinek adott legrangosabb kínai díjat. A szerző eddigi életművének a csúcsa a Három test című trilógia, amelynek első kötete a 2007-ben megjelent Három test, második a 2008-as Sötét erdő, a zárókötet pedig a 2010-es Örök halál.

A trilógia nyitókötete a Sci-fi Világ című viszonylag alacsony példányszámú kínai folyóiratban jelent meg folytatásokban. Ennek ellenére hamarosan felfedezték maguknak a műfaj kínai rajongói.

A Sötét erdő aztán már hatalmas érdeklődés mellett került az olvasókhoz, akik nem is csalódtak várakozásaikban, hiszen a második rész még jobb értékelést kapott, mint az első.

Ilyenkor általában az szokott történni, hogy az újabb folytatásnál már megjelennek a fanyalgó hangok is. Van ebben a szcenárióban logika, hiszen az első kötet az útkeresésé, a második írásakor már pontosan tudja a szerző, hogy mit akar, és el is tudja kerülni az első rész ügyetlenségeit, hibáit, gyermekbetegségeit. Aztán a harmadik, nota bene többedik részben már óhatatlanul kezd önismétlővé, de minimum jól ismertté, kevesebb meglepetéssel szolgálóvá, vagy maximum, Gömöri György mély értelmű paradoxonát kölcsönvéve: az ismerős formák meglepetésévé lenni a munka.

Liu Cixin háromrészes Három test című sci-fije esetében azonban nem ez történt, a kritikusok szerint a zárókötet a maga csodálatos fantáziavilágával és lenyűgözően pontos tudományos részleteivel megkoronázta az egész trilógiát. Az 1963-ban született szerző pedig rögtön a kínai tudományos-fantasztikus irodalom nagy öregjévé lett.

Ahogy az a legjobb sci-fiknél megszokott, a Három test sem pusztán sci-fi. Ezt sajnos még mindig hangsúlyozni kell, pedig az Anyám tyúkjáról sem feltételezi senki, hogy elsősorban baromfitenyésztési jó tanácsként olvasandó.

Liu Cixin műve is valódi irodalom, számos komoly filozófiai kérdést tárgyal, mint például, hogy mi van az univerzumon túl, vagy hogy mi a kapcsolat a tér és az idő között. Ugyanakkor nemcsak elvont filozofálás, hanem cselekményes, ütős, mi több, és mikor használhatnánk a képzavar veszélye nélkül, ha nem egy sci-fi esetében: két lábával a földön, na és persze a világűrben álló regény is.

Sőt. A regényben a civilizációnkat kívülről, az általunk ismert világon túlról figyeli egy lény, aki úgy dönt, hogy meg kell büntetni minket, amiért túl sokat tudunk. Azt találja végül ki, hogy a háromdimenziós világunkat átváltoztatja kétdimenzióssá. Ennek következtében az emberek, a tárgyak, a növények, minden papírvékony izékké változnak. Ha most el is tekintünk attól, hogy Mézga Aladár első űrben tett kirándulása a Lepénybolygón történt, és Juhász Ferenctől is csak azt idézzük, hogy „barna taplógombából kétdimenziós mirigyfelhő, vízszintes sötét cípruslomb", de azért még persze azt is, hogy „mikrorács-tégla síkhalmaz kétdimenziós kitinfeszesség", szóval ha mindezt félre is toljuk, akkor is érdekes, hogy egy-, pontosabban Liu Cixinnél kétdimenziós emberek, ellaposodott, mélység nélküli lények, papírízű figurák szerepelnek … Talán nem is sci-fivel, hanem dokumentumregénnyel van dolgunk.

De ez persze csak az egyik olvasat, a Három test trilógiának sokkal feltűnőbb szála az, hogy az emberiség már évszázadok óta kapcsolatban és harcban áll más civilizációkkal, és az embereknek fogalmuk sincsen, hogy mikor és mennyien jelennek meg a földön.

A Naprendszerünk kilapításáról, a trilógia befejezéséről pedig az előbb már volt szó.

A legnagyobb ellenérzést a kínai olvasók körében éppen a történet lezárása váltotta ki, mivel a legtöbben túl negatívnak és borúsnak találták.

Liu Cixin azonban megvédte a megoldását.

„A nagy katasztrófa tulajdonképpen egyedülállóan szép és persze csak a tudományos-fantasztikus irodalomban létezik. A szépirodalomban ilyesmivel nemigen találkozunk. Ugyanakkor mintha az olvasók egy kicsit félreértették volna a trilógiám befejezését. Ez valószínűleg az én hibám. Mindenesetre a befejezés nem azt sugallja, hogy az embereket kiirtották. Csak a Föld és a Naprendszer lett lapos, ugyanakkor az emberek már kirajzottak a galaxisba, és hat vagy hét párhuzamos világot hoztak létre" – magyarázta Liu Cixin a trilógiája végkicsengését.

A magyarázat egyébként annak felesleges is, aki jól ismeri Juhász Ferenc életművét, bár Kínában nyilván kevesen vannak ilyenek. Pedig Juhász Ferenctől is tudható, hogy a kétdimenziós világnak is megvannak a maga csodái: „ahogy a fénypontok fénysíkká szikkadnak, / fénysík-jelenések pontokká zsibbadnak, / ponthalmaz-szűrőkből fényszilánk-halmaz nő," és így tovább a végtelenségig, mert hiszen a sík is végtelen, nem csak a tér.

Ahogy bizonyítja ezt Liu élete is. Eredeti foglalkozása mérnök volt, az észak-kínai Shanxi tartomány szénbányáiról híres Yangquan városában él. Ennek a nyugodt és hagyományos környezetnek tulajdonítja, hogy éles szemmel képes figyelni a tudomány és technológia eddigi, illetve merész fantáziája segítségével a lehetséges jövőben elérhető eredményeire.

laci