A kínai kultúra alakulását több ezer éven át meghatározta a konfucianizmus, a taoizmus és a buddhizmus. A kínai emberek úgy vélik, hogy a hang befolyásolja az univerzum harmóniáját. A komponált és játszott vokális és hangszeres zene hatalma sokkal inkább arra való, hogy a szó legnemesebb értelmében megtisztítsa a gondolatokat, megnyugtassa a szenvedélyeket, eloszlassa a nyugtalanságot és a vágyat, nem pedig szórakozásra. Mindennek a különös elgondolásnak a kifejeződése megtalálható a qin és némely fúvós hangszer kultuszában.

Először is, a kínai zene valamiként összefüggésben van a kínai nyelv tonalitásával. Ezért a dallam és a hangszín a kínai zene kiemelkedő kifejezőeszközei, és nagy hangsúlyt kap minden egyes zenei hang megfelelő artikulációja és hajlítása. A kínai nyelvben az azonos hangsorok különböző hanglejtéssel történő kiejtése eltérő jelentéseket eredményez. Attól függően tehát, hogy magas szinttartó, magas emelkedő, eső-emelkedő vagy eső tónusban mondjuk ki ugyanazt a szót, más és más lesz a jelentése. A kínai zene területén ugyanez a helyzet, vagyis a sokkal érzékenyebb és finomabb tonalitás miatt több kifejezőeszköze van a kínai zenének.

A legtöbb kínai zene öthangú, azaz pentaton skálán alapul, ugyanakkor a hét hangú skálát is használják, gyakran az alapvetően pentaton zene kibővítésére. A pentaton skálát a régebbi zene sokat használta, valamint az észak-kínai népzene is pentaton.

Másodszor, a klasszikus kínai zene szorosan kapcsolódik a kínai költészethez. Ezért nem meglepő, hogy a legtöbb klasszikus zenedarabnak nagyon költői és néha filozofikus a címe. A hagyományos klasszikus zene ebben az értelemben szorosan kapcsolódik a költészethez és a lírai dráma különböző formáihoz, és nagyjából elmondható róla, hogy szavak nélküli költészet.

Harmadszor, a klasszikus kínai zene és a hagyományos kínai festészet egymás ikertestvérei. Vegyük például a hagyományos kínai tájképfestészetet: a képeknek nincs egyértelmű központja, inkább úgy tűnik, hogy minden részének saját hangsúlya van. Mindez oly módon, hogy a részletek összhangban vannak a teljes képpel, és ez igaz a festmények üresen hagyott részeire is.

A hagyományos kínai festészetben az üresen hagyott részeknek szintén nagy szerepük van abban, hogy az egész festményt élettel töltsék meg. Ha a vászon, illetve Kínában inkább a papír egészét befestenék, akkor a nézők képzelete kevesebb szabadságot kapna a festmény értékeléséhez. Vagyis a kínai felfogás szerint a festmény értékelése interaktív és dinamikus folyamat a néző és a mű között. Ugyanez a helyzet a klasszikus kínai zenével is. Minden kifejezés egy mondat, amelyet csend követ, mégpedig oly módon, hogy a különböző hangok és a csend (és néha zaj) harmonikus egységbe szerveződik, így alakítva ki a hangköltészetet, és ezzel párhuzamosan egyfajta dinamikus kapcsolatot az előadó és a közönség között. Egy jó előadó képes az ilyen kapcsolat létrehozására, és így a hallgatók a zene hatalmát és szépségét olyan módon tapasztalhatják meg, mint ahogy a szép verseket és festményeket élvezhetik.

Hagyományos kínai hangszerek

A hangszerek előállítására használt anyagok szerinti besorolás, azaz a Ba Yin-rendszer szerint a kínai hangszereket hagyományosan nyolc csoportra oszthatjuk: fémből készültek (harangjáték, bronzharang), kő harangjáték (qing), kerámia, illetve agyag hangszerek (xun), bőrből készültek (dob), húros hangszerek (se, qin és cheng), valamint fából, tökből és bambuszból készült hangszerek (fuvola, yu, sheng).

Az iménti felsorolásban szereplők közül a kő és fa hengszerek már nem használatosak. A régebbi hangszerek közt találjuk a hosszú citerát, a fuvolát, a pánsípot, a sheng, azaz szájorgona nevű ősi hangszert, továbbá ütős hangszereket, mint például a dobokat és gongokat. A később elterjedt hangszerek közé tartoznak a különböző lantok és hegedűk, amelyek Közép-Ázsiából érkeztek Kínába.

  (Írta/fordította: Zhang Hui)