A mai Xiao bambuszból készül. A Han-dinasztia idején született, akkor „Qiangdi"-nak hívták. A Qiangdi a Sicsuan, Gansu tartományban élt Qiang nemzeti kisebbség ősi hangszere, az időszámítunk előtti I. században a Sárga-folyó középső és alsó szakaszát népesítették be. Nagyon hosszú fejlődésen keresztül a mai Xiao egy bambusz csővé vált, amelynek a testén összesen hét lyuk van.
A Xiao szerkezete viszonylag egyszerű, a formája hasonlít a Dizi nevű hangszerre, lila-, sárga- vagy fehér-bambuszból készítik, a hangszer egy kicsit hosszabb mint a Dizi. Bambuszrüggyel pecsételik le a hangszer testének a tetejét. A hangszertesten összesen hét lyuk van: egy levegőt továbbító lyuk, és hat hangképzésre szolgáló lyuk. Ezeken kívül a hangszertest alsó szakaszának hátulján három vagy négy kis lyuk van, amikkel a hangot meg lehet változtatni, szépíteni, hangerejét megnövelni. 
A Xiao hangja egyedülálló, erőteljes és lágy, egy távoli és dallamos érzést sugall. Az alsó regisztere mély hangot ad, a középső regisztere finom és elevent. A Xiao megszólaltatásához ugyanaz az előadói képzettség kell, mint a Diziéhez. A Xiao csak a finom, távoli, költői és festői zeneszámokat tudja jól játszani. A természeti látványokat és az emberek szívében levő érzelmeket kitűnően ábrázolja, de élénk, lelki és lassú ritmusú alkotások előadására nem igazán alkalmas. Szóló hangszerként, vagy más hangszerekkel együtt szerepel a guangdongi, fujiani és más népzenei előadásokon.
Számos fajtáját lehet megkülönböztetni a Xiao fuvolának, például: a lila-bambusz Dongxiao, a Yuping-xiao, a Jiujie-xiao stb.
A lila-bambusz Dongxiaón játszott neves zeneszám a „Vadlibacsapat száll le Pingshanál". A dallama gördülékeny és eleven, azt ábrázolja, hogy a vadlibacsapat leszállása előtt az égen körböz.
