A Leiqin húros pengetős hangszert a 20. század 20-as éveiben egy másik kínai pengetőhangszer, név szerint a Zuihu alapján fejlesztették ki. A múlt század elején a kelet-kínai Shandong tartomány Yunchen járásában élt egy szegény ember, Wang Dianyu, aki gyermekkorában himlőben megvakult. Tehetsége és szorgalma miatt jól tudott játszani számos népdalt és helyi színdarabok zenéjét a Zuihu hangszeren. Az 1920-as években Wang Dianyu átalakította a Zuihu hangszert: meghosszabbította a nyakát, nagyobbá tette a hangdobot, amelyhez megfelelő vastagságú kigyóbőrt is burkolt. Így született egy olyan hangszer, amelynek hangja erősebb, szélesebb, szebb lett a Zuihu hangszernél. 1953-ban hivatalosan a Leiqin nevet adtak ennek a pengetős hangszernek.

A Leiqin hangszer részei: nyak, hangdob, fej, húrcsiga és vonó. A nyak, a fej és a csiga kemény fából készül. A fej lapátszerű. A húrcsigára szép motívumokat vésnek rá, a csiga fejéhez csontfáragványt is erősítenek. A hangdob viszonylag rövid, rézlemezből készül. A vonón kifeszített lószőr széles. A Leiqinnek két fajtája van: a nagy Leiqin hangszer hossza 110 centimétert tesz ki. A kis Leiqin hangszeré pedig 90 centimétert.

Ugyanúgy játszanak a Leiqin hangszeren, mint ahogyan sok más húros pengetőhangszeren. A zenész a hangszert a bal lábára teszi, bal kézben tartva a hangszert és nyomva a húrokat, jobb kézzel húzza a vonót a két húr között. A Leiqin egy nagy kifejezőerejű hangszer. Hangja széles, erős, lágy és kellemes. Ezen a hangszeren szólózenét, zenekari zenét és együttes hangszeres zenét, sok színdarab zenéjét lehet játszani, az emberek, a madarak és az állatok, továbbá sok más hangszer hangját is lehet utánozni.