1978-ban a Kína Hubei tartományában fekvő Sui járásban lévő Zeng herceg sírjában találták shenget. Több mint 2400 évvel előtt készítettek. Eddig ez a legkorábbi fennmaradt sheng hangszer Kínában.
A sheng történelme több mint 3000 évvel ezelőttre nyúlik vissza. Eleinte a sheng a paixiaóhoz hasonlított, nem volt nádsípja, a hangszernek teste sem volt, csak néhány bambuszcsövet köttek össze, amelyek különböző magasságú hangokat adtak ki. Ezután fokozatosan bambuszból készült nádsípot és testet adtak hozzá. Ettől kezdve már a sheng és a paixiao nem hasonlítanak egymáshoz.
A sheng fúvókája fából, a teste lopótökből készült, több tíz darab különböző hosszúságú bambuszcsövet kapcsolanak a hangszertest felső részéhez, ami egyébként úgy néz ki, mint egy lópata. A Tang-dinasztia után az előadóművészek a sheng testét már nem lopótökből, hanem fából alakították ki. Még később a fát is felváltotta az acél, amivel párhuzamosan a sípokat is bambusz helyett acélból alakítták ki.
A shengnek igen hosszú történelme van, ezért számos fajtája alakult ki az idők folyamán. Az új Kína megalakulása óta a hangszert mesterek és zeneművészek folyamatosan megújították, aminek következtében újabb és újabb fajta shengek alakultak ki, például hangterjedelmet bővítő sheng, billentyűkkel ellátott sheng stb. Ezzel párhuzamosan a előadható számok mennyisége nőtt, fajtái gazdagodtak.
A sheng hangvétele tiszta és édes, felső regisztere átlátszó, tiszta és dallamos, közép regisztere lágy és széles, alsó regisztere mély és vastag. A kínai hagyományos hangszerek közül a sheng az egyetlen olyan hangszer, amely akkordot is képes megszólaltatni. Gazdagíthatja továbbá a hanghatásokat a zenekar előadása során. A kínai fúvós- és pengetős hangszerek zenekarokban néha három fajta shenget is használnak együtt, magas, közepes és alacsony hangzású shenget.
