A banhut más néven banghu, vagy qinhunak is nevezik. A bangzi nevű helyi opera megjelenésével egyidejűleg alakult ki a banghu hangszer, mégpedig a huqin nevű hangszer alapján. A banhunak más kínai húros hangszerekhez képest a legnagyobb sajátossága az, hogy nagy a hangereje, a hangvétele tiszta és dallamos, magas, nemcsak lelki és meleg számokat tud jól kifejezni, hanem finom és pompás darabokat is.

Körülbelül 300 évvel ezelőtt jelent meg a banhu. A hegedű teste vékony deszkából készült, ezért is hívják „banhu"-nak a hangszert, minthogy a „ban" jelentése „deszka".

Kezdetben a banhu Észak-Kínában jelent meg és vált népszerűvé, fontos kísérőhangszerként szerepelt a helyi opera-előadásokon, mint a Hebei tartományban használt bangzi, pingju, yuju, qinqiang. A banhu és a helyi kínai operák között mély és hosszú ideje tartó kapcsolat van, ezért a banhu legjobban a helyi opera-előadáson tudja megmutatni képességét. A különböző területeken játszó banhuknak saját stílusuk van.

A banhu szerkezete és anyaga az erhuhoz hasonlít, a legnagyobb különbség az, hogy ez erhut kígyóbőrrel borítják be, a banhut pedig főnix-fából készült lapokkal. A banhu hangja tiszta és magas, falusi hangulatú, a kísérőhangszerek közt vezető hangszerként szerepel a helyi opera-előadáson.

Az új Kína megalakulása óta sok hangszerkészítő mester és előadóművész erőfeszítése által a banhu megújítása terén sok eredményt értek el. A banhu hangszercsaládban sok új tag jelent meg, köztük a magas és közepes hangzású banhu, a háromhúros banhu, a bambuszból készült banhu és mások vannak.

A banhut folyamatosan újítják meg, amivel párhuzamosan az előadói képessége is egyfolytában emelkedett, a kifejezőereje is nőtt. Ma már nélkülözhetetlen sajátos szólóhangszerként szerepel a kínai nemzeti zenekarokban és fontos kísérőhangszere a néptáncoknak és a nemzeti drámáknak.