Ismerkedés a kínai kultúrával 9.

Ki a család legfontosabb tagja? A kínai és a nyugati kultúra a családi kapcsolatok terén is látható különbségeket mutat. Hagyományosan Kínában a családot az idősebbek, tehát a szülők vagy a nagyszülők irányítják, a fiaik, vagy a lányaik csak utánuk következnek. A legtöbb családban a gyermek nagy kincs. Amint egy gyermek születik, az egész család figyelme felé fordul. Mi talán a „kis trónörökös" kifejezéssel érthetjük meg a legjobban: a gyermek később valóban átveszi majd a korábban a felmenői által elfoglalt helyet. Mindezek mellett a házastársi kapcsolat manapság veszíteni látszik jelentőségéből.

Ismerkedés a kínai kultúrával 10.

Míg a nyugati kultúrában a keresetünk személyes ügyünk, Kínában ez inkább közügy, mindenkire tartozik. Ez valószínűleg azért van így, mert régebben nem volt olyan nagy különbség az emberek fizetése közt, mint manapság. Így tehát nem ritka, hogy a munkatársak megbeszélik a kérdést egymás közt is. Ha barátok egy idő után összetalálkoznak, szintén megvitatják, hogy emelkedett-e a fizetésük, avagy sem. Az utóbbi időben a fiatalok akár az interneten is közszemlére teszik az összeget, amit keresnek, tehát az alapfizetést minden egyéb juttatással együtt. Ez segíthet akár másoknak átlátni a különböző szakmákban elérhető kereseteket.

Amikor telefonálsz kínai barátaidnak, gyakran hallhatsz tőlük ilyeneket: „gyere, látogass meg minket az otthonunkban, amikor időd engedi". Ilyen és ehhez hasonló meghívások hangzanak el, hogy kimutassák barátságukat. Ugyanakkor ez nem jelent valamiféle formális meghívást.

Kínában ugyanis nyugodtan lehet mellőzni a formaságokat, ha arról van szó, hogy fel akarod keresni egy barátodat vagy egy kollégádat a lakásán. Általánosságban elmondható, hogy a látogatáshoz nincs szükség egy előre megbeszélt időpontra, ha el akarsz menni valakihez, akkor szólj oda nekik, hogy most meglátogatnád őt, és már indulhatsz is, feltéve, hogy vendéglátódnak éppen akkor nincsen valami dolga. A modern élet gyors tempója következtében, valamint a kommunikáció modern eszközeinek köszönhetően egyébként is ritkábbakká váltak a baráti, sőt még a rokoni látogatások is. A személyes látogatásokat felváltották a telefonhívások, mobiltelefonos üzenetek, e-mailek, és más kommunikációs módok. Csak egy példa: a 2008-as tavaszünnep idején a kínai újévet köszöntő SMS-ek száma elérte a 15 milliárdot.

Nincs nagy különbség a kínai és nyugati emberek üdvözlési formái és szokásai között. Példa erre, hogy találkozásnál és elválásnál az „üdvözlöm", illetve a „viszontlátásra" használatos a választékos, hivatalos kínai nyelvben éppúgy, mint Nyugaton. A hétköznapokban azonban, amikor egymást jól ismerő emberek találkoznak, akkor az üdvözlési formákat az adott szituáció és saját gondolataik határozzák meg. Például, amikor két ember találkozik, akkor mintegy mellékesen ehhez hasonló kérdéseket tesznek fel egymásnak: „Hova mész?", „Dolgozni mész?", „Ettél már?" Ilyen kérdések hallatán a legtöbb nyugati ember zavarba jönne, minthogy ezeket a témákat magánügyeknek tekintik, amelyekről nem illik csak úgy mellékesen, úgymond kutyafuttában érdeklődni. Ezért aztán, amikor nyugati emberek találkoznak, gyakran csak röviden köszönnek egymásnak, valahogy így: „Szia!", „Helló!", „Jó reggelt!" „Hogy vagy!" Vagy pedig az időjárásról beszélnek, például azt mondják: „Szép időnk van, nemde?"

A mások iránti figyelem

A kínai emberek szeretnek segíteni egymásnak, és nagy erénynek tartják, ha valaki időt áldoz arra, hogy másoknak segítsen. Amikor például a munkahelyen egy kollégájuk a munkájával valamilyen probléma miatt elakad, akkor a munkatársai segítenek neki megoldani a kérdést. A szomszédokkal hasonló a helyzet: ha a gyerekek hazajönnek az iskolából, de a szüleik még nincsenek otthon, akkor nyugodtan átmehetnek a szomszédokhoz, ahol leckét írhatnak és ehetnek is.

A nyugati szokásokkal ellentétben Kínában a segítségnyújtás és az együttérzés teljes egészében attól függ, hogy a másik fél elfogadja-e, igényli-e azt. Itt van erre a következő példa. Egy Amerikában tanuló kínai diák látta, hogy az egyik idős professzora bizonytalan léptekkel próbál meg átkelni a forgalmas úton. Együtt érzően odament hozzá, és fölajánlotta a segítségét. A professzor azonban egyáltalán nem értékelte diákja gesztusát, ugyanis azt gondolta magáról, nem annyira idős még, hogy rá lenne szorulva mások segítségére.

Ha a nyugati emberek egy ismeretlen férfival találkoznak, akkor „uram"-nak, az ismeretlen férjezett nőket „asszonyom"-nak, a hajadonokat pedig „kisasszony"-nak szólítják. A kínai emberek számára a család az egyik legfontosabb dolog az életben, a kínaiak úgy tartják, hogy „a vér sűrűbb a víznél", és ez a mondás szintén azt fejezi ki, hogy a család mindennél fontosabb. Ezért amikor az idegennel udvariasak akarnak lenni, akkor úgy szólítják meg, mintha rokonok lennének, ilyeneket mondanak például: „nagybácsi, nagynéni, nagybátyám, nagynővérem". A sofőröknek azt szokás mondani, hogy „mester", ami udvarias megszólítása a rutinos, ügyes embereknek, leginkább olyanoknak, akiknek valami kézügyességük, illetve üzleti és más gyakorlati érzékük van. Ha tehát „mester"-nek szólítunk valakit, akkor ezzel jelezzük, hogy szakképzett embernek ismerjük őt el.

Kínában, legyen az ünnepnap, szabadnap vagy egyszerű hétköznap, ha a rokonok és barátok összejönnek, nagy előszeretettel mennek étterembe, hogy ott ünnepeljék meg a találkozást. Az étteremben körbeülnek egy asztalt, melynek közepét rogyásig megrakják a legkülönfélébb, finomabbnál finomabb ételekkel, amiből aztán mindenki kedvére választhat: abból és annyit szed magának, amennyit csak akar. Természetesen a vendéglátó, ahogy azt a kínai udvariassági szabályok is diktálják, gyakran szed a legfinomabb falatokból a vendégei tányérjára. A nyugati országokban a levest szolgálják fel elsőként, és majd csak utána jönnek a főfogások Kínában azonban nem ez a sorrend. Az étkezés zöldségekkel kezdődik, ezt követik a főfogások, és a levest utoljára szolgálják fel.