Korán reggel búcsút vettünk a mezőgazdasági egyetemtől és útra keltünk, hogy találkozzunk a saját teatermesztőnkkel.

Eleinte azt hittem, egy kis faluba visznek majd. A hely hangulatában tényleg falusias, de valójában Hangzhou egyik kerületének egy kisebb egysége, ami hatalmas zöldellő hegyek között bújik meg.

Először a helyi kormányzatnál üdvözöltek bennünket, aztán egy teaüzemhez kocsikáztunk, a szállásunk is itt van.

A mi vendéglátóink specialitása a Sunking tea, egy rendkívül aromás zöldtea. Rövid pihenő – és természetesen teázás – után, a kormányzat kapcsolattartója körbekalauzolt minket a helységben. Megnéztük, a helyiek hogyan dolgozzák fel a teát, ki-ki saját otthonában. Láttunk modern módszert, ahol egy gép szárítja és préseli laposra a friss tealeveleket – és láttuk a hagyományosat is, amihez főleg az idősek ragaszkodnak. Ezt még nézni is fárasztó volt. A lényeg, hogy a tealeveleket csak bizonyos hőmérsékleten szabad szárítani, amihez egy fafűtéses kemence-féleséget használnak. Maga az építmény agyag vagy vályog, amibe mintha egy teknőt vájtak volna és egy vasserpenyő is belekerült. Ez előtt áll – jellemzően – a néni, aki folyamatosan kevergeti-dobálgatja benne a tealeveleket, amik lassan megfonnyadnak-kiszáradnak. Mindezt a párás kánikulában… Bő negyedóra után a jó kilónyi tea egy rücskös gyúródeszkára kerül, ahol – jellemzően – a bácsi gyömöszölgeti a forró tealevél-masszát öt-tíz percen át, majd szétteríti egy lapos kosárban.

Miután végleg kiszáradt a tea, vagy sötét üvegekben kerül szigorúan hűvös helyre, vagy apró papírtasakokban a hűtőbe. A lényeg, hogy ne érje fény. Ezzel a régi módszerrel mindenki már csak saját fogyasztásra tesz el teát. Mint mikor Magyarországon lekvárt főz az ember vagy befőttet tesz el téli a saját gyümölcsöséből.

Mint mindennek a teaszüretnek is megvan a szezonja: az alacsonyabban fekvő területeken már február végén elkezdik szedni, a magasabbakra logikusan ilyentájt kerül a sor. Betakarítás évente egyszer van, ellenben, mint megtudtam, a teacserjét és teafát elég egyszer telepíteni, hogy ötven évig ne szenvedjen teahiányban az ember. Ami nem haszontalan, mivel errefelé úgy isszák a teát, mint másutt a vizet – szerintem számukra már olyan is: immunissá váltak a tea természetes serkentőszereire.

Levezetésképp még felmásztunk egy teraszos teakertbe, ahonnét pazar kilátás nyílt a vidékre – meg a háromszor olyan magas hegyre, ahová majd holnap megyünk teanézőbe. Elrágcsáltunk pár piros azálea-virágot, mintegy étvágygerjesztőnek – savanykás, ha bárkit érdekelne - a hatalmas vacsora előtt, ami megint egy külön kínai ízvilág. Sós, savanykás és üde, semmi nyelvégetően csípős vagy fűszeres, tele hallal, rengetegféle rákocskával, bambusszal, kukoricával.

És ami az egészre feltette a koronát: degeszre ettük magunk apró, de annál édesebb cseresznyével. Soha rosszabb áprilisom ne legyen.

Írta: Falucskai Violetta