Ha megkérdezünk egy laikust, hogy mit dolgoznak a régészek, akkor valószínűleg azt a választ fogjuk kapni, hogy a földet túrják, ásnak néhány métert lefelé, aztán általában, főleg az olyan hosszú történelmi múlttal rendelkező országban, mint Kína, találnak is valamit. Hol értéktelen cserépdarabokat, hol meg egy terrakotta hadsereget. Bár ez utóbbit, a világhíres agyaghadsereget is éppenséggel egy helyi paraszt találta meg Xi'an városnál, de azután már természetesen régészek tárták fel a területet.

A legújabb kor régészei azonban mégsem egészen ilyenek már, ennél sokkal magasabbra és sokkal alacsonyabbra is elmerészkednek manapság. Megszületett a repülőgépes légi régészet, és régészek dolgoznak a vizek: tavak, folyók, tengerek, óceánok mélyén is. Ez a fejlődés egyébként a világ legtermészetesebb dolga, ha számításba vesszük, hogy egyedül a Dél-kínai-tenger fenekén több mint kétezer ismert hajóroncs fekszik, és akkor még a többi kínai felségvízről, valamint a megtalálásra váró hajóroncsokról még nem is beszéltünk.

A „megtalálásra váró hajó" egyébként nem tévesztendő össze a „feltárásra váró hajóronccsal". Az előző esetében feljegyzésekből tudomásunk van a leletről, de még nem tudjuk, hogy pontosan hol van. Az utóbbi, a „feltárásra váró hajóroncs" már megvan, valaki megtalálta, de gyakran előfordul, hogy nincs pénz a régészeti feltárására. Ezért a „feltárásra váró hajóroncs" néha még rosszabb helyzetben is van, mint a „megtalálásra váró hajó", mivel a tenger alatti régészet, ha nem is jár gyerekcipőben Kínában, azért fejlődésre is bőven van még lehetőség.

A tenger alatti feltárás sok pénzt, különleges felszerelést és szakértelmet igénylő munka. Ráadásul a rablók, az utóbbi évtizedben az elsüllyedt roncsok felé forduló fosztogatók sokkal előnyösebb helyzetben vannak, hiszen ők nem pepecselnek a „csak" kulturális, történelmi értékekkel, nekik a pénzzé tehető tárgyak kellenek. A régészeti feltárások nyomán azonban csak nagyon áttételesen lesz anyagi haszon még a legpompásabb aranyleletekből is.

Mivel a végtelen tenger fenekén heverő kincsek ki vannak téve a kincskeresők mohóságának, ezért Kínában az UNESCO ajánlásait is szem előtt tartó törvényt hoztak a víz alatti kulturális értékek kezeléséről és védelméről. Nemcsak, és nem elsősorban a már említett tengeri fosztogatók miatt volt szükség erre a törvényes védelemre (habár szakértők szerint ezek több kárt okoznak, mint a tulajdonképpen sokkal könnyebben megközelíthető föld alatti emlékek fosztogatói), hanem a tengerben folytatott gazdasági tevékenységektől, halászattól, turizmustól is óvja a víz alatti kulturális értékeket a törvény.

A törvény megszületését nagyban segítette egy hatalmas szenzációt jelentő víz alatti régészeti feltárás. 12 víz alatti régészből álló csapat, 11 férfi és egy nő, 2001-től kezdődően végzi a Dél-kínai-tengeren egy ezeréves hajóroncs feltárását. A kínai média, úgy tűnik egyáltalán nem ok nélkül, el is nevezte a leletet a „kínai Titanic"-nak. Habár meglehetős titkolózás övezi a régészek munkáját, az már biztos, hogy a Song-dinasztia (960-1279) idejéből származó kereskedőhajó maradványait tárják fel a régészek. A titkolózás egyszeriben érthető lesz, ha figyelembe vesszük, hogy a hajó porcelánt is szállított, márpedig az ilyen régi porcelánoknak csillagászati összegbe kerül darabja. És ezen a hajdani kereskedőhajón becslések szerint 40-60 ezer értékes emléktárgy található, többségük felbecsülhetetlen értékű kerámia. Sem a múzeumokban, sem a föld alatt elrejtve nem maradhattak meg olyan épségben és olyan nagy számban kerámiák, porcelánok, mint a tenger fenekére süllyedve, századokon át senkitől sem háborítva.

A „kínai Titanic" 30 méter hosszú, 10 méter széles óceánjáró hajó volt, amely valószínűleg a Közel-Keletre tartó útján süllyedt el. Eddig már több mint 10 ezer értéktárgyat sikerült a roncsból kimenteni. Hogy ennek, és a még megmentésre váró leleteknek az értékével tisztában legyünk, elég talán annyi, hogy egy közepes nagyságú múzeumnak jóval kevesebb értékes tárgya van, mint a szóban forgó hajóroncsnak. Figyelembe véve ezt az adatot, illetve az értékes rakománnyal elsüllyedt hajók jelenleg ismert hatalmas számát, elmondhatjuk, hogy még szűkkeblűen számolva is ezres nagyságrendet meghaladó kínai múzeum fekszik a tengerek fenekén.

Ha azt mondtuk, a törvény megszületését ez az ezeréves hajót feltáró nagyszabású víz alatti régészeti munka is nagyban segítette, akkor arról is be kell számolnunk, hogy magát a kínai víz alatti régészetet egy nem sokkal korábbi szenzációs lelet hívta életre. 1986 májusában a Christie's aukciós ház a hollandiai Amszterdamban a Dél-kínai-tengerben talált értéktárgyakból árverezett el néhányat. Michel Harcher brit búvár 20 millió dollár értékben adott el kerámiát és aranytárgyakat, amelyeket egy 1752-ben elsüllyedt kínai hajóról emelt ki. Az aukció után egy évvel alakult meg Kína első víz alatti régészeti kutatóközpontja a mai Kínai Nemzeti Múzeum égisze alatt, természetesen a központi kormányzat támogatásával.

A kutatóközpont régészei külföldön kaptak képzést, majd több mint 10 part mentén elsüllyedt hajó feltárásával szereztek gyakorlatot, mielőtt hozzáláttak volna a kincses hajó régészeti feltárásához. A pekingi régészek mellett Guangdong és Fujian tartomány múzeumai, valamint a Xiamen Egyetem vett részt Kína legnagyobb víz alatti régészeti munkájában.

A hajóroncs már 1987 óta ismert volt, akkor fedezte fel véletlenül egy brit cég, amely egy kínai céggel együtt egy másik elsüllyedt hajót keresett a Gungdong tartományban található Dongtai és Yangjiang térségében.

A víz alatti régészek által megtalált porcelántárgyak sokszor külföldi, leginkább arab stílusjegyeket viselnek magukon, hiszen a hajók szállítmányát eleve exportra készítették, a legnagyobb felvevő piacnak pedig az arab államok számítottak. Az arab stílusjegyeket viselő kínai porcelántárgyakban nincs egyébként semmi meglepő. Amikor később az európai piacokra megindult az export, az Európába szállított porcelánokon is európai környezetben, európai arcú emberek jelentek meg. A víz alatti régészet szempontjából természetesen az ezer évvel ezelőtt arab földre induló, és elsüllyedt hajók az érdekesebbek. A korabeli történelmi feljegyzések szerint akkoriban rendszeresen jártak a két civilizáció között kereskedőhajók. Kínai kereskedők hajóikon már a Han-dinasztia (i. e. 206 – i. sz. 220) idején jártak Egyiptomban, sőt Rómában is.

Kínai porcelánnal, kerámiatárgyakkal megrakott hajók roncsai számos helyen találhatók a tengerekben, így például a Koreai-félszigetnél, Thaiföldnél, a Fülöp-szigetek partjainál, de még a Vörös-tengernél is. Mindez a virágzó üzletmenetről tanúskodik.

A Ming-dinasztia végén és a Qing-dinasztia elején a császárok megtiltották a kínai hajóknak, hogy hosszabb tengeri útra menjenek, pedig addigra már körülbelül 50 nemzetközi kereskedelmi útvonalon jártak kínai hajók.

A hajdanában az Indiai-óceánra, Kelet-Afrikába és Európába induló kínai hajók mind átkeltek a Dél-kínai-tengeren, ahol viszont a korallzátonyok miatt sokuk merült hullámsírba. A Dél-kínai-tenger szigetein élő halászok ma gyakran találnak az elsüllyedt hajókról származó porcelántárgyakat és más kincseket, amelyeket aztán eladnak a hozzájuk utazó kereskedőknek. A nemzetközi piacon található régi porcelánok egy része ebből a forrásból származik.

A legnagyobb baj azonban az, hogy miként Tamási Áron főhőse, Ábel, úgy a halászok is siettetik a természet munkáját. Még a módszereik is hasonlóak: dinamitot vagy bármilyen robbanószert dobnak a roncsok közé (Ábel ugyebár a fákat robbantotta ki), majd a robbanástól felszínre, vagy legalábbis elérhető közelségbe került, épen maradt kincseket begyűjtik. A kínai partok mentén ez mindenütt probléma, a szakértők szerint a legtöbb ilyen, kulturális szempontból tragikus eset a kelet-kínai Shandong tartományban levő Changdaónál történik.

(Írta/fordította: Hajnal László)