A Holdról egyetlen emberi alkotás látható, a kínai nagy fal. De ha a Holdról nem is, a világűrből mindenképpen. Esetleg mégsem. De, mégis csak látható. Nagyon röviden így zanzásítható, ami eddig erről a kérdésről az idők folyamán elhangzott. Van viszont egy másik kínai nagy fal, amely, és erről már vita sincs, sem a Holdról, sem a világűrből, sem öt méterről nem látható. Merthogy teljes egészében a föld alatt húzódik.

A valóságban inkább mini föld alatti nagy falról van szó, a helyiek szeretik így nevezni legfőbb nevezetességüket. Habár a kínai nagy fallal való összevetés első hallásra akár túlzásnak, költői képnek is tűnhet, mégsem teljesen alaptalan. Hiszen mindkét építményt Kínára támadó külső betolakodók ellen építették. És ha körülbelül 16 kilométeres összhosszával az alagútrendszer monumentalitásában nem is veheti fel a versenyt a nagy fallal, azonban így is meghökkentő és csodálatra méltó teljesítmény húzódik a Hebei tartomány Qingyuan megyéjében található Ranzhuang nevű falu házai alatt. Megtekintése tökéletes választás a valódi különlegességet kereső kínai és külföldi turisták számára egyaránt.

Annál furcsább, hogy az angol nyelvű útikönyvek, például a Lonely Planet nem is említi a helyet, de még a Ranzhuang faluhoz legközelebb, mintegy 30 kilométerre levő Baoding várost sem, pedig ez utóbbi éppen félúton van Peking és Shijiazhuang között.

A történelmi háttért kell megismerni ahhoz, hogy megértsük, miért éppen Hebei tartományban vájták a földbe a kínai ellenállók az alagútrendszert. A japánok 1937-ben, a Marco Polo-hídnál történt csatározások után támadták meg Kína északi síkságát. Ezen a területen tehát a japánok ellen folytatott harc nyolc éven át tartott. A japán csapatok, délen is, északon is technikai fölényben voltak, a vasút segítségével gyorsan csoportosították át erőiket. Az ország belsejébe átköltöztetett kínai ipar csak hatalmas nehézségek árán tudott hadianyagot szállítani a japánok elleni harchoz délen. Északon még nagyobb nehézségekkel találkozott az ellenállás megszervezése. A kommunisták itt a népi ellenállást, a gerillaharcot, és –taktikát támogatták, tehát partizánháborút indítottak. Módszerük az volt, hogy kiválasztották egy falu potenciális vezetőjét, akit kiképeztek mások irányítására, a fegyveres harc megszervezésére, és közben természetesen megismertették velük a kommunista tanokat is.

Ekkor, tehát 1937-től kezdve, az ellenállás egyik részeként kezdtek a ranzhuangi lakosok föld alatti folyosókat vájni. Összesen 16 kilométer hosszúságú föld alatti vájatrendszert építettek ki, amelynek a négy égtáj irányába 4 fő alagútja, valamint további 24 mellékjárata volt: 11 kelet-nyugat, 13 pedig észak-déli irányban. A falu központjában levő útkereszteződés alatt alakították ki az alagútrendszer központját is. Mindent egybevetve 300 ezer négyzetmétert tesz ki az alagutak összterülete.

A járatok összekötötték Ranzhuang falu valamennyi házát, sőt még a közeli falvakba is vezettek járatok, ami lehetővé tette természetesen, hogy az ellenállók bármelyik házból bármelyik másikba eljussanak a föld alatt, veszély esetén gyorsan eltűnhettek az üldözőik elől, de váratlan támadást is intézhettek a betolakodók ellen, és hatékonyan tudtak kommunikálni a környező településekkel is.

De hogyan is néztek ki belülről maguk az alagutak. A járatok átlagosan 70-80 centiméter szélesek voltak, a magasságuk pedig mindössze egy-másfél méter volt. Az alagút felső részét körülbelül 2 méteres földréteg választja el a külvilágtól.

Alapvetően két célt szolgált az alagútrendszer. A többség számára búvóhely volt, a harcolni tudó falusiak, a katonák számára pedig a csaták lebonyolításában volt szerepe.

Az alagúthálózat kialakítása rendkívül bonyolultra sikeredett, ami érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy mennyi célnak kellett megfelelnie. Van benne főhadiszállás, konyha, étkező, pihenőhely, gabonatároló, titkos helységek, illemhelyek stb. A japán gáztámadások ellen is védekeztek, továbbá számos csapdát is kialakítottak a járatokban.

Az alagút kijáratait magától értetődően jól elrejtették, például tűzhely, daráló, istálló alá vagy kút szája közelébe. Ez utóbbiak nemcsak vízforrásként, hanem szellőzőként is szolgáltak.

Ranzhuang falunál az ellenállás ideje alatt több mint 150 csatát vívtak a japánokkal. A falu érdemei elismeréseként megkapta „A japán betolakodók elleni ellenállás példamutató faluja" címet.

De más a politikai elismerés, és megint más a hely megőrzésének, fenntartásának munkája. Ez utóbbi akkor indult el, amikor az 1930-as és 1940-es években használt alagútrendszert 1961-ben a Kínai Államtanács felvette a kulcsfontosságú történelmi örökségek listájára. Ugyanakkor valódi rangjához mérten csak az utóbbi időben kezdték kezelni Kína leghíresebb alagútrendszerét.

A föld alatti vájatok kínai és külföldi érdeklődőket egyaránt vonzanak, bár ez utóbbiak jobban ismerik kicsit későbbről a vietnámi háború idején az amerikaiak ellen ásott föld alatti járatokat, illetve sokkal későbbről a palesztinok által ásott, Egyiptomba vezető föld alatti fegyvercsempészésre használt alagutakat.

A kínai nevezetesség az utóbbi időkig eléggé elhanyagolt állapotban volt, ami ugyan kitűnően visszaadta a hajdani állapotokat, de a hely jövőjét is veszélyeztette, hiszen állagmegóvás nélkül az alagútrendszer beomlott volna. A fő probléma az volt, hogy az alagút fölötti házak legnagyobb része magának az alagútnak a keletkezése idején épült, és csak kisebb részük a 60-as és 70-es években, márpedig a régi házak, főleg, amelyeket lakóik elhagytak, közel álltak az összeomláshoz. Mindez egyébként szintén a reform és nyitás számlájára írható, hiszen a gazdasági fejlődés következtében Ranzhuang lakosai is jobb életkörülményeket teremthettek maguknak. A falu háborús múzeumának vezetői is tisztában voltak vele, hogy valamit tenni kell. 1987-ben a kormány félmillió jüanért (61 ezer dollárért) megvásárolt több mint százat Ranzhuang házai közül, de a szerződés értelmében a házak lakosai, és még a következő három generáció is használhatja az ingatlanokat.

A tartomány és a megye 2001-ben adott nagyobb összeget az állagmegóvásra, amit egyébként előtte is és azóta is a belépőjegyekből fedeznek. Évente félmillió jüan körüli összeg folyik be a faluban jegyeladásból, ami 15 jüanos jegyekkel számolva legkevesebb 33 ezer körüli látogatót jelent.

Qingyuan megye sem tartozik a legvagyonosabbak közé, hiszen évente mindössze 100 millió jüan (12 millió dollár) Qingyuan bevétele, mégis 2 millió jüant fektetnek a föld alatti alagút körüli problémák megoldásába.

Ranzhuan falu kitűnő példája annak, hogyan küzdöttek az egyszerű kínai emberek a második világháború idején a betolakodó japán hadsereg ellen. A partizánháború jellegzetességei ma már a turisták számára is kitűnően megfigyelhetőek a faluban. Nemcsak a föld alatti alagutakról van szó, hanem például a mesterlövészek számára kialakított titkos leshelyekről is, a maguk eszkábálta puskákról, az ellenség tüzét magukra vonó „madárijesztőkről", a kutakban, sírhalmokon, titkos csapóajtókon, kályhafekhelyeken, az úgynevezett „kang"-okon keresztül vezető átjárókról is. Sőt, a falunak saját titkos bombakészítő üzeme is volt.

Egyébként amennyiben a japán csapatok felfedeztek egy ilyen alagutat, akkor mérges gázzal próbálták megszüntetni a használatát, természetesen, talán említeni sem kell, mindhiába.

Nemcsak Ranzhuangban, több más helyen is voltak Kínában föld alatti alagutak, de az itteni a legnagyobb és leghíresebb. Minden kínai jól tudja egyébként, hogy a japánok elleni gerillaharc egyik fontos eszköze volt a szó legszorosabb értelmében vett földalatti harc. A kínai háborús filmek egyik fontos toposzáról van szó, amelyeket leginkább Ranzhuangban forgattak. De természetesen regények is megörökítették a honvédő harc e formáját.

(Írta/fordította: Hajnal László )