A felkészült turista nemcsak a szemével, hanem az eszével is nézi a látványosságokat. Magyarán: tájékozódik, mielőtt elindulna valahova. Erre találták ki természetesen az útikönyveket. Az alábbiakban Sanghajról következik egy ilyen kis bédekker. A kívánatos hosszúságnak a töredékével ugyan, de remélhetőleg így is hasznos ismereteket nyújtva az országnyi, sőt több országnyi metropoliszról, Sanghajról.

Mindenki ismeri a „Kelet Párizsa" elnevezést, amelyet ugyan több városra is alkalmaznak, de ezek közül a legkeletibb, vagyis a valóban keleti Párizs, az Sanghaj. És ez csak egy a számos epitheton ornans közül, amelyekkel története során Sanghajt megtisztelték. Sanghaj élettel teli, modern nagyváros volt már száz évvel ezelőtt is, ahogy az a „Kelet Párizsa" elnevezés mellett a szintén Sanghajra aggatott „a tékozló fiú messzi országa" és „a kalandorok paradicsoma" név is mutatja, és akkor még nem is szóltunk az ennél kevésbé hízelgő díszítő jelzőiről, amelyeket a kábítószer és a prostitúció elterjedtsége miatt érdemelt ki.

John Connolly Arctalan démonok című regényében olvashatjuk az alábbi sorokat: „Több mint száz éve ez a negyed a Gallatin utca két tömbnyi nyúlványa volt a parti dokkok felől. Sanghajt és a Boweryt leszámítva, ez volt a világ egyik legvadabb kerülete, bordélyházak sorával, rövid életű italmérésekkel, tele kemény arcú férfiakkal és még keményebb nőkkel, ahol ha nem volt fegyvered, olyasmi is előfordulhatott veled, amit később megbánhattál." Vagyis az író New Orleans (Gallatin utca) és New York (Bowery) mellett Sanghajt említi, mint a 19. századi világ egyik legveszélyesebb területét.

A mai turisták számára ez már csak romantikus múlt, de a Sanghajban élő külföldiek hajdanán magától értetődően a „Kelet Párizsa" elnevezést szerették a legjobban. És így voltak ezzel azok a kínai értelmiségiek is, akik Párizsra mint politikai és kulturális ideáljaik városára tekintettek.

Egy-két évtizeddel ezelőttig túl sok változás egyébként nem történt a kínai nagyvárosokban. A mai fogalmaink szerint akkoriban még nem is voltak tulajdonképpen annyira nagyvárosok, szóval például Peking utcáin is a mostani luxusjárművek helyett leginkább kerékpárok és lovas kocsik tették ki a közúti forgalom legnagyobb részét.

Pekingben akkoriban még harmadik körgyűrű sem volt, nemhogy a hatodikban gondolkodtak volna. A sanghaji Bundról, a város egyik legfontosabb jelképéről pedig láthatók voltak a szántóföldek és parasztházak. Az ottani mocsaras talajon ma már felhőkarcolók magasodnak. El lehet képzelni, hogy megépítésük mekkora mérnöki, gazdasági, logisztikai és egyéb feladatot jelentett.

Sanghaj sosem volt tipikus kínai város, és ma sem az. Az iskolában a kínai gyerekek azt tanulják, hogy míg Peking az ország politikai, addig Sanghaj a gazdasági központja. Ez természetesen leegyszerűsítés, viszont az már vitathatatlan, hogy mindkét város idegenforgalmi központ.

Sanghaj az utóbbi évszázadokban kozmopolita város volt, ugyanakkor modellként szolgált Kína számára, a modernizációhoz.

A Jangce és a Huangpu folyó találkozásánál levő hatalmas tölcsértorkolat bejáratánál épült kikötőváros fejlődése a külföldiek megjelenésének és letelepedésének köszönhető. Ebből a szempontból Sanghaj sokban másolta Hongkong fejlődését. Az első ópiumháború után 1842-ben megkötött nankingi szerződés alapján a britek és a franciák Sanghajban koncessziós területeket kaptak.

A város igencsak megszenvedte az első világháborút. Sanghaj elképzelhetetlen a kikötője nélkül, márpedig a nagy háború idején Sanghaj el volt vágva a külvilágtól, a kikötője sem működött. A harcok után a város gyorsan magára talált, visszanyerte korábbi fényét, és ekkor indult meg az a fejlődése, amely a második világháború kivételével a mai napig is tart. A két világháború között, ahogy akkoriban valaki találóan mondta: „Sanghajt az egyéni és kollektív extravagancia jellemezte".

Sanghajban még ma is fel lehet ismerni a hajdani Nemzetközi Telep (International Settlement) és a Francia Koncesszió (La concession française de Shanghai) területét. Az előbbi inkább politikai és gazdasági központ volt, az utóbbi viszont kávéházairól, kabaréiról, éttermeiről és tánctermeiről volt híres – ahogy azt tulajdonképpen a franciáktól már el is várjuk. Érdekes, hogy a két koncessziós terület között szabad volt az átjárás, de a sofőröknek például mindkét területre külön jogosítvánnyal kellett rendelkezniük.

A Nemzetközi Telep látképét tehát hajdanán az ipar és kereskedelem határozta meg, bankok és biztosítótársaságok épületeit húzták fel, és ezek közül több még ma is látható a Bundon.

A Francia Koncesszió területén ugyanakkor a legfontosabb épületek a klubok (mint például a gyönyörű Cercle Sportif Français) és a templomok voltak.

A Nemzetközi Telep egyébként angolszász, pontosabban brit és amerikai irányítás alatt állt, itt nagyobb volt a szigor és a rend, mint a Francia Koncesszióban, ahol nyíltan folyt az ópiumkereskedelem és a prostitúció, valamint a terület a gengszterbandák kedvelt otthona lett. Ekkoriban járta a mondás, hogy a Nemzetközi Telepen a britek megtanítják neked, hogyan kell üzletelni, a Francia Koncesszióban a franciák megtanítják neked, hogyan kell élni.

A kínaiak által sérelmezett előjogaikról a Nyugatról érkezett külföldiek csak 1943-ban mondtak le. Bár a várost ekkor uraló japánok miatt olyan nagyon nem is tehettek volna mást.

A két koncessziós terület ma már kevésbé ismert, ma is köztudott dolog azonban, hogy a külföldi jelenlét központja a Huangpu rakpartján a Bund volt, ahol mai napig nosztalgikus hangulatot idéző neoklasszicista épületek sorakoznak. A hajdan a britek gyarmati hatalmának szimbólumaként számon tartott Brit Konzulátus, a Hongkong and Shanghai Bank székháza és a Vámház ma már egészen mást sugall a turistáknak. Nem is beszélve a Bund később emelt épületeiről, amelyek már új stílust, a New York és Chicago modern arculatát is kialakító art decót honosították meg Sanghajban is, például az 1929-ben épült Sassoon-házzal.

Ha tehát egy mai turista ismeri a város múltját, akkor is inkább arra gondol, hogy Sanghaj nemzetközi nagyváros, a világ egyik legnyitottabb gazdasága.

ÉS most nem is a Sanghaji Expót fogjuk erre példaként felhozni. Sanghaj nyitottságára, a város különleges arculatának kialakulására a magyarok ki mást is hozhatnának fel példaként, mint Hugyec László magyar építészt, aki az 1930-as években Sanghaj arculatának egyik meghatározó építésze volt. Hugyec László 1920-ban érkezett a városba, és először egy amerikai cégnél dolgozott. Jól ment neki a munka, oly sok akkori külföldihez hasonlóan megtalálta a számítását Sanghajban, és 1925-ben már saját céget is alapított. Cége olyan sikeres volt, hogy csak a Hugyec-féle sanghaji épületeknek is lehetne műsort szentelni. Most röviden csak annyit, hogy a Hugyec Tervezőiroda Sanghajban 65 épületet tervezett, amelyek között templom, színház, egyetem, kórház, mozi és lakóház egyaránt megtalálható. A 20. század első felének legmagasabb sanghaji épületét is ki más tervezhette volna ezután, mint Hugyec László. Az 1934-ben épült, 83,8 méter magas, 22 emeletes Park Hotel egész Kelet-Ázsia legmagasabb épülete volt a két világháború között.

(Írta/fordította: Hajnal László)