Ha fogadást szeretne valaki kötni, és amennyire csak lehet biztosra akar menni, akkor akár tetemes összeget is tehet arra, hogy Jingbiannek néhány év múlva lesz repülőtere.

Mert persze ma még nincsen. És hogy kell-e repülőtér egy 270 ezres, kínai mértékkel mérve igencsak kicsi településnek, kínai elnevezéssel nem is városnak, hanem az ebben az esetben kisebb rangú közigazgatási egységet jelentő megyének? Mint a következőkből kiderül – kellhet.

Jingbian megye Yulin városhoz tartozik közigazgatásilag, ugyanakkor tőle közel másfél órás autóútra fekszik, bár szó se róla, többsávos, kitűnően karbantartott autópályán lehet letudni a távolságot. A mongolul Temét, azaz Tevés néven ismert, Belső-Mongóliával határos, prefektúra szintű városban, Yulinben természetesen már van repülőtér. De a hunok egyetlen fennmaradt építészeti emlékéhez, az UNESCO világörökség listájára pályázó Tongwanchenghez ma még nem egyszerű eljutni. Legjobb lenne egy repülőtér Jingbiannek.

Jingbian megyét szokták Shaanxi tartomány Szaúd-Arábiájának is nevezni, és persze nem véletlenül. Homokból ugyan kevesebb, fűből pedig valamennyivel több van, mint a tipikus szaúd-arábiai tájon, de a föld mélye Jingbian megyében is olajkincset rejt, mégpedig nem is keveset. A megye tehát gazdag, de a gazdagság arrafelé nem szokatlan, a közelben található Baotou, mongolul Bugat, illetve Erduosi, mongolul Ordosz is rendkívül gazdag településeknek számítanak.

Jingbian azonban nemcsak az olajkincséből szeretne megélni, és ebben is hasonlít Szaúd-Arábiára. A lakott területen kívül itt is, ott is szélturbinákat lehet látni. És persze a turizmust is fel szeretnék futtatni. Erre meg is van minden lehetőségük, hiszen két ritkaság is van Jingbian közelében. Az egyik világritkaság, és ebben az esetben egyáltalán nem túlzás a jelölés, hiszen amiből az egész világon egy van, az általában méltán pályázik a rendkívüli különlegesség címére. Márpedig a hunoknak a mai ismereteink szerint egyetlen építészeti emléke maradt fenn máig, mégpedig a magyarul Fehérvárként is ismert Tongwancheng, vagyis Tongwan város.

A Jingbian közelében található másik ritkaság pedig a danxia felszínforma, amely ugyan Kínában több helyen is megtalálható, de azért azt nem lehetne mondani, hogy túlzottan gyakori lenne.

A továbbiakban az elsőként említettel, azaz Tongwancheng romjaival fogunk megismerkedni. Tongwancheng a déli hsziung-nuk, vagyis a déli ázsiai hunok székhelye volt. Mint az imént volt róla szó, máig ez az egyetlen hely, amelyet a hunok állandó településeként ismerünk és ma is láthatunk belőle maradványokat. Az „állandó település" megnevezés ugyan kicsit túlzásnak tűnik, ha arra gondolunk, hogy 419-ben építették a várost, és az Északi Wei-dinasztia uralkodója, Taiwu császár már 426-ban meglepetésszerű támadást hajtott végre Tongwancheng ellen, amely a harcok következtében nagy károkat szenvedett. De persze nem akkorát, hogy a város már akkor is úgy nézett volna ki, mint most, amikor már egyetlen épen maradt épülete sincsen. A mostani állapot eléréséhez még évszázadok és szorgos martalócok kellettek. Főleg tehát olyan viharos évszázadok, mint amilyeneket a terület átélt, hiszen az Ordosz-fennsík stratégialag fontos részén fekvő ősi város a hunok után többször is gazdát cserélt.

Tongwancheng, mint volt már róla szó, szeretne felkerülni a világörökségek listájára, és ehhez a potenciál, főleg magyar (és mongol és török) szemmel nézve, meg is van benne. A cél megvalósításához azonban még nagyon sok munkára lesz szükség.

A bevezetőben említett repülőtér még tulajdonképpen a legkisebb része a dolognak. Egyrészt további feltárásokra, nota bene: komoly régészeti munka elkezdésére is szükség van, másrészt pedig a jelenleg látható romokat a mainál alaposabban, jobb minőségben kell konzerválni.

Ma tulajdonképpen semmiféle infrastrukturális létesítmény nincsen a világritkaság romoknál, hacsak nem számítjuk oda a legépebben megmaradt bástyával szemben épített apró fapavilont. Táblák, magyarázó feliratok sincsenek, ami ugyan azt eredményezi, hogy a helyszínre látogatók zavartalanul fényképezhetnek, valamint nem kevés romantikája is van a romoknak a hatalmas semmi, vagyis a félsivatagos puszta közepén, ugyanakkor a világörökség cím odaítéléséről döntők a hiányosságokkal szemben nem szoktak toleránsak lenni.

Hatalmas fejtörést okoz a helyi örökségvédelmi szerveknek az állagmegóvás. Jelenleg is számos munkás dolgozik a málladozó falak rendbetételén. Kizárólag kézi munkával végeznek mindent, a legnagyobb gép, kis túlzással a látogatók fényképezőgépe szokott lenni Tongwanchengnél. Kézi erővel, régi technológiával gyártják tehát azokat a téglákat ia, amelyekkel megtámasztják a falakat.

Ha valaki most látogat el Tongwanchenghez, akkor nyugodtan menjen oda a munkásokhoz, rendkívül barátságosak, szívesen megmutatják a téglakészítés egyáltalán nem ördöngős mesterségét. A téglához szükséges nyersanyagokat egy nagyobbacska fémkeretbe töltik be, amelyet három rekeszre osztottak, vagyis egyszerre egy munkás három téglát készít. A betöltött összetevőket egy nagy kézi döngölővel tömörítik, és néhány perces munka után kész is van három darab nyers tégla. Ezeket már csak hagyják megszáradni, majd beépítik a romokba.

Az eredmény azonban az ősi módszerek ellenére is sokak szerint felemás. Azt senki sem tagadja, hogy hatalmas beruházásra lenne szükség a romok védelme érdekében, arról azonban már viták zajlanak, hogy pontosan mit is kellene tenni. Legszimpatikusabb megoldásnak a terrakotta hadsereg esetében, a szintén Shaanxi tartományban levő Xi'anban is alkalmazott tűnik, vagyis talán hatalmas tetővel kellene befedni az egészet, mondja legalábbis a laikus aggódó. Technikailag nyilván megoldható a dolog, habár a föld alól előkerült agyaghadsereg, illetve a közel 40 méterre felmagasodó bástya esete igencsak eltérő.

A Jingbian megyéből a romokhoz vezető út is elég kalandos, az aszfaltozott utat hamar felváltja az „özönvíz előtt aszfaltozott út", azt pedig a „Helian Bobo lovai által kitaposott utak". Ha szerencsénk van, akkor a kísérőnk elmondja nekünk, hogy a hajdani város falainak építésekor a földet, agyagot porított és megfőzött rizzsel keverte össze a 100 ezer körüli építő, majd fehér téglákat készítettek, amiből aztán felépült a hunok Fehérvára. Legalábbis a falak, mert egyébként a falon belül álló épületek a korabeli leírások szerint fából készültek. A faépületekből ma már természetesen semmi sem látszik. Ezért is lenne szükség ásatásokra, hiszen a föld mélye számos kincset rejthet a városfalakon belül és nyilván azon kívül is.

Egyébként a forrásokban az is szerepel, hogy messziről a hunok városa hatalmas hajóra emlékeztetett. Mégpedig egy olyan hajóra, amelynek a közepén egy tó volt, habár ez persze a várost messziről szemlélő számára nem látszódott. Ezt csak a város falain belülre jutottak látták meg.

A 648-ban összeállított hatalmas történelmi munka, a Jin Shu számol be Tongwancheng város felépítéséről.

Ebben a jeles munkában olvasható az is, amit föltétlen érdemes a romváros rommá lett falain álldogálva felidézni. Egy elragadtatott beszámoló ez a hajdani város nagyszerűségéről, szépségéről, a domb lábánál levő tóról, illetve a város fehér falain túl elterülő széles pusztáról.

Érdekes, hogy a kínai nagy falnak Tongwanchengtől nem messze is van szakasza. A nagy falat ugyebár nem utolsósorban az ázsiai hunok ellen is emelték. Nos, a nagy falon kívül, a fal túlsó oldalán Tongwancheng volt a legközelebbi nagy erősség.

Mint volt már róla szó, a várost 100 ezres nagyságrendű munkássereg építette fel, ugyanakkor fénykorában sem volt több lakosa 10 ezernél. Legalábbis a falakon belül, mert azt is valószínűsíteni lehet, hogy a falakon kívül a nomád társadalmakra jellemző település alakult ki, természetesen jurtákkal, pásztorokkal, a nomád életmód mindenféle attribútumaival. A falakon kívüli nomádok ugyanakkor nem állandóan telepedtek le, hanem nagyobb ünnepek alkalmával jöttek Tongwanchenghez időzni.

A kérdés szakértői szerint a város nem is hadászati szempontból volt jelentős, hanem ünnepségek, szakrális események tartása céljából emelték. Ezt bizonyítaná az is, hogy a város falainak színe, a fehér szín a hunok számára szent szín volt.

A falak vastagsága és szilárdsága viszont minimum árnyalja ezt a képet, hiszen Tongwancheng építése nem a legbékésebb időszakban történt. Bár mikor volt egyáltalán békés időszaka a hunoknak!? Békés hunok, ez elég jó kis oximoronnak tűnik, legalább olyan jónak, mint az irgalmas viking vagy a tökös szibarita.

Hunok a 7. vagy a 8. századig éltek Tongwancheng térségében, majd eltűntek a ma ismert történelem színpadáról. A város azonban további századokig megmaradt lakott településnek. 786-ban tibeti csapatok támadták meg, 1206-ban pedig a kínai dinasztiát is alapító dzsürcsik. Az 1400-as évek elejétől aztán már nem említik a kínai történelmi feljegyzések Tongwanchenget, vagyis akkor már nyilván lakosai sem voltak.

Majd csak a 19. században fedezik fel a romokat nyugati utazók, de csak a 2000-es években indult meg valamiféle megőrzési, felmérési munka Tongwanchengnél.

A romvárost magyaros átírásban Tungvancsengként szokták említeni, de nemzetközi szinten ennél sokkal bonyolultabb a kép, minthogy több nevet használnak a jelölésére: Tong Wan Cheng, Tongwan-cheng, Baichengzi, Xia Zhou, Tongwan és végül Bai Cheng. Akárhogy is nevezzük azonban, a lényegen nem változtat, romjaiban is lenyűgözö és pompás emléke ez az ázsiai hunok hajdani fényes kultúrájának.