Amíg Tongwancheng még csak pályázik arra, hogy felkerüljön az UNESCO világörökségek listájára, addig a danxia felszínforma már 2010 óta természeti világörökség. Jingbian megye szempontjából apró szépséghibája a dolognak, hogy a világörökségként elismert danxia felszínformák ugyan 6 tartományból kerültek ki, de Shaanxi tartomány, így értelemszerűen Jingbian megye danxiája nincsen az UNESCO által elismert helyek között. Pedig danxiának éppenséggel danxia ez is, bár azt azért be kell férfiasan vallani, hogy nem a legjavából. Olyan fantasztikus hegyformák és megdöbbentő színek ugyanis Jingbiannél nincsenek, mint a világörökségek listájára felkerült helyeken. De azért még így is érdekes a danxia felszínforma, még akkor is, ha csak kicsit nagyobbra nőt, de alapvetően szelíd dombok pompáznak rőt vörösben.
De mi is az a danxia felszínforma. Az egyik meghatározása így hangzik: geológiai és geomorfológiai szempontból a danxia felszínforma a Csendes-óceán nyugati medencéje és a vele határos szárazföld találkozásánál süllyedés következtében keletkezett síkság vastag, kiterjedt üledéktakaróval, és a danxia tájat a kréta időszakban keletkezett vörös homokkő és konglomerátum (kavicskő) jellemzi, vöröses színű meder meredek kőszirtekkel. Ez a geológusoknak biztosan sokatmondó leírás, az emberek oroszlánrészét kitevő nem geológusok viszont csak a danxia felszínforma közelében, nota bene rajta járva, azt markolva veszik észre, hogy mi is a baj, miért mondhatjuk, hogy a helyi szervek egy kicsit el is késtek a danxia felszínforma védelmével. A danxia ugyanis az előző meghatározásban mint kő, ugyebár homokkő és kavicskő szerepel, márpedig akkor azt hinnénk, hogy kőkemény. Nos, a danxia nemhogy nem kőkemény, hanem a kicsit is környezettudatos kiránduló vagy turista szinte még attól is fél, hogy rálépjen, és ha mégis rálép, akkor úgy jár rajta, mint a hímes tojásokon. A danxia ugyanis puha és porlad. Eljön még az az idő is, amikor úgy vigyáznak majd a még meglevő danxia felszínformás helyekre, mint mondjuk Picasso Avignoni kisasszonyok című képére. De legalábbis Rippl-Rónai József Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett című festményére. Most ebből még csak néhány kerítés látható, amelyeket könnyűszerrel át lehet ugrani, illetve meg is lehet kerülni.
Ahogy Tongwanchengnél is probléma volt, itt a danxia felszínformát is igencsak veszélyezteti, hogy birkákat legeltetnek a környékén, illetve magán a danxiás kőzeten is. A birkák persze, ilyen az élet, nemsokára sokkal pozitívabb szerepben, habár már fej, szőrzet és belsőségek nélkül fognak visszatérni. Helyi ételek formájában, na.
De most még csak ismerkedünk a helyi danxia felszínformával. Ehhez előbb el kell utazni a Jingbian megyéhez tartozó Longzhou kisvároshoz. Legbölcsebb dolog ezután megkeresni a Longzhou nevű tavat. A longzhou egyébként a sárkány és a kontinens jelentésű szavakból áll össze, vagyis Sárkánykontinens a tó és a kisvároska neve is. Csak egyetlen pillantást kell vetni a helyre, és egészen biztosan senkinek nem jut eszébe kételkedni abban, hogy az elnevezés nem költői képzelet szüleménye, szó sincsen elhamarkodott kognitív tapasztalatról, hanem egész egyszerűen vagy ez lehetett a hely neve vagy talán még választható lett volna a „Marsi táj itt-ott növényzettel" is.
De miért esett volna a választás erre az utóbbi elnevezésre, amikor a Sárkánykontinensen valaha sárkányok laktak, és a tóból ittak, meg nyilván fürödtek is benne. Azt is szokták egyébként mondani, hogy valaha kilenc sárkány lakott errefelé, bár ezt az információt illik kritikával kezelni. A kínaiak ugyanis nem szoktak kihagyni ekkora ziccert, és ha valóban kilenc sárkány élt volna valaha Longzhounál, akkor, ad notam a világörökség részét képező Jiuzhaigou, legott elnevezték volna Jiulongzhounak a helyet.
De a hajdani környékbeli sárkányok számától teljesen függetlenül ma a tóban emberek nemigen fürdenek, mert habár a tó remek kirándulóhely, de haltenyésztés folyik benne.
A tóra remek rálátás nyílik a környező szelídebb lankákról. A vörös több árnyalatában pompázó kisebb hegyek remek fotótémául szolgálnak, de a kirándulásnak így is a Longzhou-tó mellett kell véget érnie. A tavon egy DIY-, mindközönségesen barkácsmódszerrel készült csónak, illetve hajó, de leginkább ezeknek az öszvére szállítja az utasokat.
A tó meredek partjában, a vízfelszínhez közel több helyen is barlangokat lehet látni. Azt rögtön lehet sejteni, hogy nem sárkányok lakhelye volt, mert valahogy emberléptékűek. Az is látszik viszont, hogy nem természetes barlangok, hanem emberek vájták. És valóban, a helyiek szerint a barlangok hajdanában menedékül szolgáltak. Ne feledjük el, hogy hol járunk, a népek országútján, ahol jöttek-mentek a nomádok, támadtak és visszavonultak a kínai katonák, rablók portyáztak, egyszóval nem volt túlságosan nyugodt élete a helyieknek. És akkor a tó közelében lakók még szerencséseknek is mondhatták magukat, hogy a danxia felszínforma jellemezte lakóhelyüket, és nem mondjuk gránitkőzet a térség geológiai alapja. Legalább a barlangokat könnyű lehetett a tó meredek partjába vágni. Ha pedig jött az ellenség, akkor ugyebár csónakkal odaeveztek a barlangokhoz, és meglapultak benne, amíg biztonságban nem érezték magukat.
Ma már nehéz eldönteni, hogy ez mennyire igaz, és ha mondjuk netalán teljes egészében, akkor pedig adódik a kérdés: minek kellett elbújni olyan rablók elől, akik a mindenhonnan jól látható barlangokat nem tudták megközelíteni. És habár még így retrospektíve sem akarunk ötleteket adni, ki tudja, ugyebár, itt Ázsiában, kálacsakra, reinkarnáció, egyebek, de hát mégis, egy kicsit is marconább népség a tó másik partjáról simán belő a barlangokba a nyilával/puskájával, beúsztat a lovával, lecsapolja vagy éppen ellenkezőleg, vízzel tölti fel a tavat, a tó magas partjáról kötéllel leereszkedik a barlangokba, lefúr a barlangokig, letelepszik hónapokra a környéken, kifüstöli a barlangban meghúzódókat, hamisan énekel egzotikus népdalokat és a sor nyilván még sokáig folytatható. Szóval lehetett volna válogatni. És ha a martalócok mégsem folyamodtak egyik módszerhez sem, akkor barlangba búvás helyett esetleg le is lehetett volna őket győzni, ahogy a csúsz is kiverte a partizánokat és a fasisztákat az erdőből. A történet tehát tisztázásra szorulna, de a barlangok mindenesetre tényleg ott vannak. És így legalább lehet valamit nézni csónakázás közben.
A tónak van még egy legendája. Ez a tavat tápláló forráshoz kapcsolódik. Szó se róla, a forrás tényleg érdekes, a tó egyik végében a sziklából csordogál, de a szikla felső harmada teljesen száraz, ott egyáltalán nincsen víz.
A tóba csorgó forrásnak a legenda szerint gyógyító ereje van. No, nem kell nagy dologra gondolni, eldugott helyre kicsi gyógyerejű forrás dukál. Halálos kórokat híresebb látványosságok körül gyógyítanak. Ez a Longzhou-tavi forrás csak a hasmenést állítja meg. No nem rögtön persze, de nyilván nem sokkal lassabban, mint hogyha egyáltalán nem is innánk a forrás vizéből. Állítólag a Song-dinasztia egyik híres költője annyira hálás volt a forrás gyógyító hatásáért, hogy versben köszönte meg székletproblémájának megoldását.
Nem érdemes egyetlen nap alatt végezni a Jingbian környékén található két nevezetességgel. Tongwancheng és a danxia felszínforma a Longzhou-tóval együtt megér minimum egy-egy napot. Főleg ha még a táplálkozásra is gondolunk.
Márpedig gondolni kell, ez Kínában evidens. Az ország minden helyén van ugyanis valami nevezetesség, amit érdemes megkóstolni. Jingbianben járva kihagyhatatlan a liangpi nevű étel. A szó első szótagja azt jelenti, hogy hideg, a második pedig azt, hogy bőr. De természetesen nem hidegen feltálalt bőrről van szó, a bőr itt költői értelemben szerepel. Hmm, mondjuk ahogy a „jó bőr" kifejezésben is kifejezetten költői a használata.
A liangpi étel egyértelműen Shaanxi tartományi ételkülönlegesség, régebben Kína más részein nem is ismerték. Nem így ma, mivel ma már Kína északi és középső részén is jól ismert és igen kedvelt étel.
Habár a legtöbben úgy tudják, hogy a tartomány központja, Xi'an a liangpi szülőhazája, ez azonban a valóságnak csak az egyik fele. Alapvetően ugyanis két liangpi van Shaanxiban. A tartomány déli részén rizslisztből, míg a középső részén búzalisztből készítik az étel tésztáját. A tészta tetejére aztán különböző ízesítőket, zöldségeket szórnak, például babcsírát, csiliolajat, szójaszószt, ecetet, fokhagymaszószt, apróra vágott uborkát. És ugyan az ortodox liangpi, nevéhez méltóan hidegen felszolgált étel, a neológ liangpi már meleg is lehet, akkor szeletelt hússal, kolbásszal keverik össze és keverve-rázva sütik ki.
Ha pedig valaki fanyalogna, hogy jó-jó, de valami még helyibb ételkülönlegesség nem akadna-e, akkor a jó hír, hogy de igen. Jingbian különlegessége a Jingbian dahuicai, azaz a jingbiani nagy vegyes étel. Rendkívül finom, melegen tálalt, évszakfüggő, magyarán mindig az évszaknak megfelelő zöldségekkel készített egytálétel.
És a már beígért birkát is ebben az ételben látjuk viszont. Miután kellőképpen leamortizálták a környék növényzetét, otthagyták névjegyüket Tongwancheng romjainál és a danxia felszínformánál, a birkák jelentős része Jingbian dahuicai formájában, nyugodtan mondhatjuk: megdicsőülten fejezi be földi pályafutását. Persze amíg a helyi muzulmánok a Jingbian dahuicait csakis birkahússal eszik, addig a többiek disznóhússal is fogyasztják.
Just the Way You Are
