A Qing-kor késői éveiben a nyugati nagyhatalmak rákényszerítették Kínát, hogy kikötővárosokat nyissanak meg előttük, többek között Tianjint, így a város egyre inkább Észak-Kína gazdasági központjává, kereskedelmi kikötőjévé vált. Özönlöttek be az új, és külföldi dolgok: a lámpa, a telefon, monumenális épületek és felhőkarcolók épültek – ezek mind napról napra megváltoztatták Kínát. A tianjiniek majdnem minden nap új dolgokat tapasztaltak meg, és ez a sok új tudás és ismeret büszkévé és önteltté tette őket, egyfajta felsőbbségi tudatot ébresztve bennük. Gyakran előfordult, hogy a tianjiniek a más városból jötteket „falusi parasztoknak" vagy „idiótáknak" csúfolták, és rendkívül szerették jelenlétükben kifejezésre juttatni saját felsőbbrendségüket; lenézték és megvetették őket. A tianjiniek szinte állandóan társaságban vannak, bőven van önbizalmuk és jók a különféle bonyolult szituációk kezelésében. Mindig egyenesen, tisztán – néha csípősen – fogalmaznak, nem beszélnek rébuszokban, szeretnek rögtön a tárgyra térni, de elkerülhetetlen, hogy néha blöfföljenek, logikátlanul érveljenek, vagy durva szavakat használjanak. Ezért az előszeretettel használt „sekélyes fővárosi" és „nagyotmondó legény" címke egy kicsit azért lefokozó jelleggel bír.

Tianjin népessége együtt változott a város elhelyezkedésének viszontagságaival és annak gazdasági fejlődésével. A tianjini emberek jelleme is sokoldalú. Először „katonából földművessé", majd „földművesből üzletemberré" változtak át, ez a régi mondás jellemzi Tianjin népességének hármas átalakulását.