A történelem sodrában

Tajvan fejlődésének első szakasza

Tajvan Kína elidegeníthetetlen része. A régmúltban Tajvan és a szárazföld eredetileg össze volt kötve egymással, de a föld kéregmozgása miatt a két területet összekötő rész elsüllyedve tengerszoros, Tajvan pedig sziget lett. A Tajvanon feltárt kőtárgyak, fekete és színes cserépedények, és más történelmi maradványok is igazolják, hogy Tajvan és a kínai szárazföld történelem előtti kultúrájának ugyanaz az eredete.
Régi dokumentumok szerint az időszámításunk szerinti 230-ban Sun Quan, a Wu királyság uralkodója Wei Wen tábornokot és Zhuge Zhi tábornokot küldte Tajvanba 10 ezer katonával a tengeren keresztül. Ez volt az első alkalom, hogy a kínai szárazföld fejlett kultúrájával fejlesztette Tajvant. Az időszámításunk szerinti VI. század végének és VII. század elejének Sui-dinasztiájában Suiyang császár háromszor küldött képviselőket Tajvanba, hogy tájékozódjanak a különleges szokásokról, és csillapítsák a helyi lakosságot. Ezután a Tang-dinasztiától a Song-dinasztiáig terjedő összesen 600 évben a szárazföld tenger mellett élő lakosai, különösen Fujian tartomány Quanzhou és Zhangzhou járásának lakosságából költöztek Penghu területre, vagy Tajvanra a háborúk elől. Az új betelepülők feltörték a parlagot, földművelésbe kezdtek. 1335-ben a Yuan-dinasztia hivatalos ellenőrző osztályt hozott létre Penghuban, hogy irányítsa Penghut és Tajvan polgári ügyeit. Ettől kezdve Kína Tajvanon különleges politikai hivatalt hozott létre.
A Ming-dinasztia után a szárazföldi és a tajvani lakosság szüntelenül ide-oda vándorolt. Zheng He tengeri hajós, vagyis a „San Bao eunuch" hatalmas flottát vezetve látogatott el a dél-tengeri országokhoz, eközben Tajvanon is tartózkodott, és megismertette velük a kézművességet, illetve mezőgazdasági cikkeket hozott a helyi lakosságnak. 1628-ban (a Ming-dinasztia Chongzhen császára trónra lépésének évében) Fujian tartományban nagy aszály volt, az emberek élete rendkívül nehézzé vált. Ekkor egy Zheng Zhilong nevű fujiani ember több tízezer embert hozott az aszályos területekről Tajvanba, ahol a szűzföldeket feltörve éltek. Ennek következtében Tajvanon nagy fejlődés vette kezdetét.

Zheng Chenggong visszaszerezte Tajvant 

A XVI. század közepétől a szép és gazdag Tajvan-sziget a nyugati gyarmatosító nagyhatalmak prédája lett. Spanyolország, Portugália és más nagyhatalmak egymás után sértették meg Tajvant. Vagy erőforrásokat raboltak el, vagy a vallás és kultúra területén használták ki erőfölényüket, vagy egyenesen hadsereggel foglalták el. 1642-ben a hollandok ragadták el a spanyoloktól, attól kezdve Tajvan Hollandia gyarmata lett.
A holland gyarmatosítók uralmuk alatt kegyetlenül kizsákmányolták a tajvani népet, ezért a tajvani nép szüntelenül küzdött a holland uralom ellen. 1662-ben Zheng Chenggong nemzeti hős vezetésével a tajvani nép elzavarta a hollandokat és visszaszerezte Tajvant. De nemsokára Zheng Chenggong betegség miatt meghalt. Fia, Zheng Jing, és unokája Zheng Keshuang egymás után 22 évig vezette Tajvant. A Zheng család három generációja igazgatta Tajvant, támogatták a cukorkészítést, a sókészítést, az ipart és gazdaságot, fejlesztették a kereskedelmet, iskolákat nyitottak és javították a gaoshan nemzetiség mezőgazdasági termelési módszereit. Ezek az intézkedések előmozdították a tajvani gazdaság és kultúra gyors fejlődését. Ez Tajvan történelmének fontos fejlesztési és fejlődési időszaka volt, amelyet „Ming Zheng korszak"-nak hívunk.

A Qing-dinasztia elején Tajvan ismét Kínához került

1683-ban (Kangxi császár uralkodásának 22. évében) a Qing-kormány hadsereget küldött Tajvan elfoglalására, Zheng Keshuang pedig népével hazatért. A Qing kormány Tajvant közvetlenül Fujian tartomány alá rendelte, és három járást hozott létre a területén. Tajvan ezzel újra Kína központi kormányának igazgatása alá került, egyúttal szorosabb lett a kapcsolata a szárazfölddel politikai, gazdasági és kulturális területen, és az ország elidegeníthetetlen része lett.

1885-ben (a Qing-dinasztia Guangxu császárának 11. évében) a Qing-kormány létrehozta Tajvan tartományt, és Liu Mingchuant küldte Tajvanba első kormányzóként. Liu Mingchuan Fujian, Guangdong és más területek lakosságát hívta Tajvanba, hogy nagy szabású fejlesztésbe kezdjenek. Több féle hivatalt hozott létre, így a szűzföldek feltörését szabályozó hivatalt, távirati, vasúti, fegyverzeti, kereskedelmi, ásvány- és olajhivatalt, fakitermelő hivatalt, és még több más szervezetet hozott létre. Épített ágyúemelvényeket, rendelkezett a védelmi ügyekről, elektromos vezetékeket építtetett ki, megalakította a postát, épített vasutat, ásványi anyagok feltárását végeztette, készíttetett kereskedelmi gőzhajót, fejlesztette az ipart és kereskedelmet, épített kínai és nyugati iskolát, fejlesztette a kulturát és oktatást, stb.

A japán uralom időszaka

A 19. század második félében Japán a „Meiji polgári reform" segítségével a feudalista fejlődési útra lépett. 1894-ben Japán háborút indított Kína ellen, ez volt a Jiawu háború. A legyőzött Qing-kormány 1895-ben Japánnal együtt aláírta az országot megszégyenítő „Maguan szerződés"-t, amely szerint Tajvant és a Penghu szigeteket átengedte Japánnak. Akkor Tajvan Japán gyarmata lett, és a japán uralom 50 hosszú éve következett.

Miután Japán elfoglalta Tajvant, Tajvan legnagyobb szervezeteként Taibeiben kormányzó rezidenciát hozott létre, vidéken pedig járási kormányokat állított fel. Rendőrségi és lakossági nyilvántartás szerint osztották csoportokba a lakosságot, gyarmati uralmat folytattak, aminek fontos része volt a japanizáló oktatást. Ugyanakkor a japán gazdaság fejlesztése érdekében Tajvant mezőgazdasági fejlesztő és mezőgazdasági cikkeket feldolgozó bázisként kezelte, mi által a tajvani feldolgozóipar és közlekedés fokozatosan fejlődött. A második világháború során a japán dél felé nyomuló militarista támadó politikával összhangban Tajvanon tovább fejlesztették a hadiipart.

Visszaszerzés és elidegenítés

A történelmi tények szerint a második világháború időszakában a nemzetközi egyezmények újra megerősítették, hogy Tajvan Kína területének elidegeníthetetlen része. 1943. december elsején Kína, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia aláírta a „Kairói nyilatkozat"-ot, amelyben leszögezték, hogy a Japán által elfoglalt kínai területeket vissza kell adni Kínának, így a Manzhou, Tajvan, Penghu szigetek, és más területeket is. 1945 július 26-án Kína, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia továbbá a Szovjetunió aláírta a „Potsdami egyezmény"-t, amelyben megerősítették, hogy a "Kairói nyilatkozat" rendelkezéseit kell megvalósítani.
1945. augusztus 15-én Japán közölte, hogy elfogadja a „Potsdami egyezmény" cikkelyeit, és feltétel nélkül megadja magát. Ugyanez év október 25-én a kínai kormány Tajbeiben tartotta a Tajvan tartományi japán hadsereg fegyverletételi ceremóniáját. De miután Tajvant visszaszerezték, az akkori Kínai Nemzeti Párt által irányított hatóságok nagyon hibás politikát folytattak, mivel katonai önkényuralmat vezettek be a tajvani nép ellen. Emellett a tisztviselők körében virágzott a korrupció, ami által szintén kiéleződött a konfliktus a tajvani néppel. 1947. február 28-án a tajvani nép a Kínai Nemzeti Párt hatalma elleni fegyveres lázadást indított. A kínai Nemzeti Párt hatalmas hadsereggel szállt partra Jilongnál, és véresen fojtották el a felkelést. Több mint 30 ezren haltak meg a harcokban. A történteket „február husszonnyolcadikai esemény"-ként nevezzük.

1949. január elsején a kínai nép a Kínai Kommunista Párt vezetésével megdöntötte a Kínai Nemzeti Párt kormányát, és új Kína született. A kínai szárazföld felszabadulása előtt Jiang Jieshi és a Kínai Nemzeti Párt katonái és politikusai Tajvanra menekültek, és az Egyesült Államok oltalmazása és támogatása mellett Tajvanon meghúzódva arra törekedtek, hogy Tajvant és a szárazföldet elidegenítsék egymástól.