Január 8-án ünnepeltük Hudec, illetve Hugyecz László 100. születésnapját. Sanghaj híres magyar építésze olyan art deco remekekkel írta be magát a történelemkönyvekbe, mint a Park Hotel, vagy a Grand Theatre. Születésének századik évfordulójára elkészült egykori sanghaji otthonának felújítása, ahol helyet kapott a róla megemlékező emlékszoba is.

„Számomra megdöbbentő volt, hogy mennyire ikonikus figura Hugyecz László."

„Végül is a besztercebányai polgári családból elindult, és megérkezett Sanghajba, és itt megvalósított egy olyan karriert, ami a mai napig szerintem egy igazi amerikai hollywoodi sztori lehetne."

Hugyecz László 1893-ban született Besztercebányán. Édesapja jómódú építési vállalkozó volt, aki a budapesti Kisföldalatti építésében is részt vett. Édesanyja felmenői évszázadokra visszavezethetően evangélikus lelkészek voltak. Talán nem meglepő módon mind az építészet, mind a spiritualitás meghatározó szerepet töltött be Hugyecz életében.

Hugyecz a Királyi József Műegyetemtől 1914-ben kapott építész oklevelet, de a sors úgy hozta, hogy egy tervezőiroda helyett a frontra kellett vonulnia. 1916 nyarán orosz hadifogságba esett, és egy, a kínai határ közelében lévő hadifogolytáborba szállították. A fogságról Hugyecz így ír a vitézi kérelméhez csatolt önéletrajzában:

„1917 nyarán tífuszt kaptam és a hadifogoly táborban feküdtem. 1917 decemberében visszatértem a hadifogoly táborba. Ekkor egy esés következtében lábamat törtem, amelyről kiderült, hogy háromszoros törés volt, az egyik a bokából kiindulva. A törés súlyosságára való tekintettel az orosz katonai kórházba vittek Habarowskba, ahol kezeltek. Miután jobb lábam a gyógykezelés után megrövidült és gyenge maradt, úgy hogy erősen sántítottam, rokkantnak jelentettek ki."

Ezután Hugyeczet a dán Vörös Kereszt rokkant hadifoglyokat szállító vonata szállította volna haza, de a vörös és cári csapatok harcai miatt nem folytathatták útjukat. Ekkor döntött Hugyecz a szökés mellett. Szökését hosszasan készítette elő. Petrovszki-Závod, illetve mai nevén Petrovszk-Zabajkajszkij a Transzszibéria vasútvonalon fekszik. Az állomás lengyel főnöke tanácsára Hugyecz a szomszédos osztálymérnökség helyére, Hilokba utazott, ahol nagy mérnökhiány volt. Ekkorra Hugyecz már folyékonyan beszélt oroszul, bár erős lengyel akcentussal, ami még előnyére is vált, hiszen sok lengyel dolgozott akkoriban ott. Hiloki tartózkodásáról így ír:

„Ezt az időt felhasználtam arra, hogy először fizetésemből pénzt gyűjtsek, másodszor hamis útlevelet szerezzek, melyet kimosva, saját nevemet írattam be, miután munkám alatt kapott arcképes vasúti igazolványom és szabadjegyem saját nevemre szóltak."

Hugyecz azonban nem hagyhatta el Oroszországot rendezetten, újból menekülnie kellett, amikor cseh légiók jelentek meg a hiloki állomáson. Erről így ír:

„Szökésem előkészületeinek közepette jelentek meg szeptember havában Hilok állomáson a cseh légiók, kutatva szabadon lévő hadifoglyok után, akiket vagy kivégeztek, vagy pedig a cseh és tót nevűeket a cseh légióba való belépésre kényszerítettek. […] mindent feladva ajánlatosabbnak tartottam azonnal útra kelni kelet felé. Kalandos út után, amelyen nem egyszer ki voltam téve annak, hogy lelepleznek és lelőnek, azonban hála az útlevelemet támogató számos okmánynak, 1918 október elején Harbinba érkeztem."

Az akkor még orosz igazgatás alatt álló, ma már ismét kínai Harbinban szerzett útlevelet, amellyel Sanghajba utazott. Itt kapta a Hudec nevet is.

„Az igazolványban az orosz konzul nevemet a ciril írásból betűről betűre latin betűkkel írta át és így keletkezett nevem írásmódja „H u d e c" Hugyecz helyett. Érdekes játéka a sorsnak, hogy így a család 1890-ig használt írásmódjához jutottam vissza. Shanghaiban ezt az írásmódot megtartottam és miután e néven lettem ismertté, a visszahonosítási eljárásnál e név megtartását kérelmeztem is."

Hugyecz az oroszországi hadifogságból megszökve 1918-ban érkezett meg a régi Sanghajba. A már akkor több mint kétmilliós nagyváros a Kelet és Nyugat találkozásával jött létre. A nyugati hatalmak koncessziós területein virágzott a kereskedelem, a néhány tízezres külföldi népesség többsége pedig a kínai tömegek számára elérhetetlen modernitásban és gazdagságban élt a Francia vagy a Nemzetközi Koncesszió területén. A nyüzsgés, csillogás és gengsztervilág keverékeként Sanghaj két világháború közötti időszaka még mindig kedvelt témája a kínai filmeknek és sorozatoknak.

Ebben a lüktető, nemzetközi nagyvárosban kezdett dolgozni Hugyecz. Így ír erről az időszakról:

„1918 novemberben alkalmazást nyertem R. A. Curry amerikai építész irodájában mint építészi rajzoló, ahol néhány hónap múlva irodavezető lettem és később főnököm „betársult építész"-nek (associated Architect) fogadott. Shanghai ekkor élte meg rendkívüli fejlődésének első lendületét, úgy hogy irodánk hamarosan a legkeresettebb lett Shanghaiban. Munkáink között iskolák, magánházak, amartment házak, iroda- és üzletházak szerepeltek és több tervpályázaton díjakat szereztünk. A díjnyertes pályázatok közül a Shanghai-i Amerikai Klub nyolcemeletes épületének megbízása volt a legérdekesebb."

Hugyecz 1925-ben vette feleségül a sanghaji születésű Gisella Meyert. A tehetős Meyer családnak brémai kereskedő és angol nemesi felmenői voltak, és régi sanghajiaknak számítottak a város több tízezer külföldi lakosa között. A házasság hozta kapcsolatokat később jól tudta kamatoztatni Hugyecz, aki 1925-ben megalapította saját tervezőirodáját is.

Hugyecznek és feleségének két fia és egy lánya született. Lánya, a 84 éves Alessa de Wet is Sanghajba érkezett a Hugyecz emlékszoba átadására.

Szép volt újból látni a régi házunkat. Nagyon közel áll az eredeti állapotához, persze a földszinten kőpadló van és nem parketta, mint eredetileg, de ez érthető, ha sok ember fog ide jönni… a parketta nem bírná. A környezet viszont nagyon különbözik. Egy… azt hiszem, hogy 11 hektáros kertünk volt. Öt kertészünk volt, de nem is ők nyírták a füvet, hanem arra jöttek külön emberek. A ház mögött egy nagy mező volt, de lehetett látni a kis falu temetőjét. Aztán az út túloldalán is egy nagyon nagy mező volt, aminek a másik oldalán egy kínai falu volt. 30

A kor szokásainak megfelelően Hugyecz tagja volt egy sor klubnak, mint az Amerikai Klub, a német Garten Klub, a brit Hungjao Golf Klub és a francia Cercle Sportif Francais. A kínai emberekkel azonban csak professzionális kapcsolatot tartottak fenn a külföldről érkezett sanghajiak. 

Akkoriban nem szocializálódtak a nyugatiak a kínai üzleti partnerekkel. Üzleteltek a kínai cégekkel, ahol ott volt a cégvezető legidősebb fia is, de aztán nem volt szabad kérdezni a többi családtagról, az illetlen volt. [Édesapám] sok nyelvet beszélt, de a kínai nem volt köztük. 

Hugyecz a sanghaji társadalmi életből is kivette részét. Az egyes nemzetek külön-külön segélyszervezeteket hoztak létre, hogy a Sanghajban bajba került honfitársaikat segítsék. Természetesen ezen kívül az adott ország bevándorlóit is összefogták ezek a szervezetek. Hugyecz a magyar közösség központi figurája lett.

1942-ben, mindezt elismerendő, tiszteletbeli sanghaji magyar konzullá nevezték ki. 1943-ban megnyílt a konzulátus, de éppen csak egy évre, hiszen a magyarországi nyilas hatalomátvétel után Hugyecz bezárta azt. Ezután a Magyar Egyesület elnökeként intézte a magyar közösség ügyeit.

Alessa de Wet így emlékszik vissza azokra az időkre: 

Nem nagyon szerettem Sanghajban élni, mert el voltunk különítve. Az elején sehova se mehettünk felnőtt kísérete nélkül. Reggel elvittek az iskolába, délután visszahoztak és ennyi. Utána otthon ültünk, aztán másnap megint iskola. Ennyi. [Mi gyerekek] nagyon korlátozottan mozoghattunk. Aztán jöttek a japánok és elkobozták az összes autót. Apám viszont elrejtette az övét, a garázsban a tűzifa mögé rakta. Azért volt olyan sok tűzifánk, mert a szivattyú, ami a vízellátást biztosította a házban egy fatüzelésű motorral ment. 27

Ilyen módon a japánok megérkezésével a gyerekek – talán egyedüliként – kicsit szabadabb életet élhettek, hiszen már nem tudták mindenhova kocsival vinni őket.

Eközben viszont megkezdődött a zsidó lakosság gettókba zárása. Hugyecz elítélte a japánok kegyetlenkedéseit és a zsidók gettókba zárását. Néhány magyar állampolgárságú zsidót is sikerült megmentenie a gettóba telepítéstől.

A második világháború végével azonban a háborúskodás nem ért véget Kínában. A polgárháború egyre intenzívebbé vált, a kommunista erők pedig egyre inkább megingatták Csang Kaj-sek uralmát. Hugyecz a távozás mellett döntött, de ez most sem bizonyult könnyűnek.

Édesapám rettegett a kommunistáktól. Sok nem túl kellemes élményben volt része, amikor a hadifogolytáborból menekült. Úgyhogy minél gyorsabban menni akart. Az első menekülési próbálkozásunk nem sikerült. Volt jegyünk egy amerikai hajóra, minden el volt rendezve. Aztán a Csang Kaj-sek kormány házi őrizetbe vette és azt mondta, hogy nem mehet. Szóval az a hajó elment. Azért rakták házi őrizetbe, hogy pénzt csikarjanak ki tőle. Mindig pénzt akartak. A nagyanyámnak az egyik unokahúga félig angol félig kínai. Csang Kaj-sek egyik fiatalabbik fiának felesége… volt, már meghalt. Ő vitte el apámat Nanjingba, ahol… fizetett és ilyesmik. Akkortól szabad volt, de figyelmeztették, hogy legközelebb ne mondja meg senkinek, hogyha menni készül, még a hajójegy vásárlásakor se használja a saját nevét. Indulásunk napján az alvállalkozó jött értünk reggel nyolckor. Előző délután anyám még megtartotta a szokásos kínai dominó partit. Senki sem tudta, hogy menni készülünk.

Hugyecz és családja először Svájcba, majd Olaszországba költözött. A Vatikánban – valószínűleg azért, mert felekezetre való tekintet nélkül egy sor templomot és egyházi épületet ingyen tervezett meg – meghívást kapott a Szent Péter sír feltárásának megtekintésére. Ez nagy spirituális hatást gyakorolt Hugyeczre. 1948-ban a család Kaliforniába, Berkeley-be költözött, ahol az egyetemen Hugyecz nagy érdeklődésre számot tartó előadásokat tartott a Szent Péter sír feltárási munkálatairól. Hugyecz 1958-ban hunyt el Berkeley-ben.

1.rész

(Szerkesztette: Szabó Zoltán, Wang Yuzhe)