Pingyaoban tartózkodva olyan érzés, élmény keríthet mindenkit hatalmában, hogy egy múltbeli világban van, teljesen maga mögött hagyva a mai valóságot. Itt a szakértők, tudósok értékes leletekre találhatnak, az üzletemberek átvehetik a "shanxi-i üzleti kultúra" kapcsán felgyülemlett tapasztalatokat, a turisták pedig gyönyörködhetnek a történelemben, átérezhetik a háromszáz évvel ezelőtti monetáris központ egykori nyüzsgését.

Az ősrégi város darabjait, útjait és épületeit az emberek ősi szimbólumának, az egészséget, vidámságot, örökkévalóságot és hosszú életet jelentő teknősbéka formában rendezték el, a világörökség 4 nagyobb utcából, 8 kisebből és 72 sikátorból tevődik össze.

Pingyao óvárosát az időszámításunk kezdete előtti 9. században kezdték építeni. A Ming-dinasztiában, 1370-ben a földtéglákból rakott városfalat lebontva kőfalat emeltek. A városi fal hossza összesen 6,2 kilométer, amely 10 méter magas, és átlagos vastagsága 5 méter volt. A falakat mesterséges folyó zárja körül, amely több mint három méter széles.

Az óvárosnak mindössze hat kapuja van, keleti és nyugati irányban kettő-kettő, a déli és az északi oldalon egy-egy található. Az érkező ellenség megfigyelésére minden öt méteren bástyákat húztak fel. Az óváros környékén további 72 támadás-elleni építmény található.

Az óváros belsejében számtalan tradicionális lakóház maradt ránk jó állapotban, amelyek tipikus észak-kínai építészeti stílusúak, s még jól láthatók rajtuk az építészeti finomságok is. Átfogó építészeti stílusuk meglehetősen ódon, így lett a Ming-dinasztia Shanxi tartománybeli arculatának és folklórjának jelentős tanulmányozó központja.

1997-ben az UNESCO által kiküldött szakértő, Tanaka Tan pingyaoi szemleútján azt írta: "a pingyaoi ősrégi város a leggazdagabb a világon". Az UNESCO az óvárosról készített tanulmánya szerint: "Pingyao a kínai han nemzetiségi városok Ming- és Qing-dinasztia kori arculatának kiváló példája. Pingyao máig megőrizte a valamennyi jellemző vonását, emellett ez a kínai történelem folyamán megmutatja az embereknek egy speciális, párját ritkító kultúra, társadalom, gazdaság- és vallás-fejlesztés integrált rajzát."

Mint ismeretes, Kínában a Ming-dinasztiától napjainkig három helység lakosai voltak a legrátermettebbek--pontosabban még most is azok lehetnek--az üzletkötésre, a kereskedelemre: a Ming- és Qing-dinasztiában a shanxi-i, a Qing-kor végén az anhui-i, valamint jelenleg a zhenjiangi üzletemberek.

A shanxi-i üzletemberek gárdája a Ming-dinasztiában gyorsan növekedett, a Qing-dinasztiában márpedig erejük teljében voltak, hiszen vagyonuk már a kormányéval vetekedett. Akkoriban akár a kereskedelmi, akár a monetáris tőke szempontjából ők vezettek az egész országban. A Qing-dinasztia végéig--Huang Jianhui, a Shanxi Pénzügyi és Gazdasági Egyetem docensének elemzése szerint--a legkorábbi, Rishengchang elnevezésű pénztárnak már 14 fiókja volt, s minden fiókban évenként átlagban 116 ezer kiló ezüst értékű váltót állítottak ki. A történelmi feljegyzések és a nyilvántartás szerint a shanxi-i pénztárak összesen közel 400 fiókja évente több mint 40 millió kilogramm ezüstforgalmat bonyolított le.

A shanxi-i üzletemberek vállalkozási köre meglehetősen széles volt, a festőanyagtól, a selymen, a teán, a ruhán, a savon, a hétköznapi fogyasztási cikkeken, a zálogházon, a számlakezelő szolgáltatáson át egészen a pénztár- és a hitelbankig terjedt.

De hogyan alakult ki 200-300 évvel ezelőtt az első számlakezelő szolgálat és pénztár? Korábban, a 18. évszázad elején a shanxi-i Pingyao, Jiexiu és Qixian három helység üzletemberei Pekingben sok boltban, áruházban gazdálkodtak, s olyan problémával néztek szembe, hogy évente, amikor a régi pénznemet, az ezüstöt, vagyis a nyereségüket hazavitték, általában az egész úton fegyveres kísérőket kellett fogadniuk maguk mellé. Ez azonban drága volt, így magas lett a szállítás költsége, és még így sem volt garantált a biztonság. Egy festőanyagokat áruló pekingi Xiyucheng nevű bolt vezetője, Lei Lütai és üzlettársa megállapodott abban, hogy az ezüstpénzeket összegyűjtik a pekingi Xiyucheng boltban, és Shanxiban, a pingyaoi Xiyuchengban kérik majd a készpénzt. A kezdet kezdetén csak egyes hozzátartozóiknak segítettek, nem volt szükség formaságokra, vagy küldési díjra, ám egyre többen úgy érezték, hogy a nehéz ezüstök ilyen úton történő kezelése nagyon kényelmes. Ezért beleegyeztek, hogy bizonyos díjat fizetnek a Xiyuchengnek. A vezető és a többi részvényes ezt megtárgyalta, s végül Rishengchangra változtatták a festőanyagokat áruló bolt nevét, üzleti tevékenysége is átalakult, s bank lett. Manapság Pingyaoban még jó állapotban fennmaradt Lei Lütai régi lakhelye, és a Rishengchang elnevezésű pénzintézet régi székhelye.